Thomas Mann

A halálról senki se tudna sokat mesélni, aki onnét visszajönne; mert a halált nem éli át az ember. Sötétségből jövünk, és sötétségbe távozunk, a kettő között vannak élményeink, de a kezdet és a végzet, a születést és a halált nem éljük meg, nincs szubjektív jellegük, mindenestül az objektív jelenségek területére tartoznak, így vagyunk ezzel.

Meghalásunk igazság szerint inkább a túlélők dolga, semmint a magunké; mert akár tudjuk idézni, akár nem, lélektani szempontból teljességgel érvényes a tréfás bölcs szava, hogy amíg mi vagyunk, nincs halál, és ha a halál van, mi már nem vagyunk, hogy tehát köztünk és a halál között egyáltalában nincs reális kapcsolat, semmi közünk hozzá, legfeljebb a világnak meg a természetnek van hozzá köze - amiért is minden élőlény roppant nyugodtan, egykedvűen, felelőtlenül és gyanútlan önzéssel tekint elébe.

A nevetés a lélek csillanása.

A metafizika a gonosz. Mert a metafizika nem való egyébre, mint arra, hogy elaltassa a buzgalmat, amelyet a társadalom templomának építésére kellene fordítanunk.

A tolerancia bűn, ha a gonosz megtűrését jelenti.

Ami ízetlen, az nem szükségszerűen ártalmatlan. A korlátoltság nem veszélytelen.

A sírbolt a hermetika foglalata, összessége, csakúgy, mint az edény, a jól záródó kristálylombik, amelyben az anyagot végső átváltozásra, megtisztulásra kényszerítik.

Egy szövetség célja és lényege sohasem a szemlélődés, hanem az abszolút szellemben való szervezettség.

A világot mi sem zavarja meg jobban, mint az aránytalanság, amely a szellem sebessége és az anyag mérhetetlen lassúsága, esetlensége, tehetetlenségi ereje és nyomatéka között fennáll. Meg kell adni, ez az aránytalanság elégséges lenne hozzá, hogy megbocsáttassa még azt is, ha a szellem mindennemű erőlködését megvonná a valóságtól, mert a legtöbb esetben réges-rég megutálta már azokat az erjesztő anyagokat, amelyek a valóság forradalmait létrehozzák. Igen, a holt szellem gyűlöletesebb az élő szellem előtt, mint teszem, holmi bazalt, amely legalább nem lép fel azzal az igénnyel, hogy ő szellem és élet. Az efféle bazalt régi valóságok maradványa, melyeket a szellem oly messze hagyott maga mögött, hogy már egyáltalán nem hajlandó a valóság fogalmát velük összekapcsolni... mondom, az efféle bazalt tehetetlenül megmarad, és otromba, holt fennállásával sajnálatos módon megóvja az ízetlent attól, hogy tudatára ébredjen önnön ízetlenségének.

Isten a szívet nézi, nem a rangot, Isten előtt valamennyien anyaszült meztelenül állunk, a tábornok csakúgy, mint a közlegény.

A halálhoz, az elmúlthoz való hűség csak kajánság, sötét kéj és emberellenes gyűlölködés, ha gondolkodásunkat és uralkodásunkat is meghatározza. Az ember a jóság és a szeretet nevében ne engedje a halált beleszólni az gondolataiba.

A szerelem ellenáll a halálnak, csak a szerelem erősebb nála, nem az értelem. Csak a szerelem sugall jóságos gondolatokat, nem az értelem. A forma is csak szerelemből, szeretetből és jóságból fakad: az értelmes, barátságos közösség, a szép emberi együttélés formája és erkölcse - a véres lakoma csendes tudatában.

Nagy hatalmasság a halál. Az ember leveszi kalapját, és lábujjhegyen, előrehajolva lépked a közelségében. A régvolt méltóságteljes fodorgallérját viseli nyakában, és az ember is szigorú feketébe öltözik tiszteletére. Az értelem ostobán áll előtte, mert az értelem nem más, mint erény, a halál azonban szabadság, kicsapongás, formátlanság és kéj.

A halál kicsapongása az élet, nélküle nem volna élet, és a középen van a Homo Dei állapota, a középen kicsapongás és értelem között - ahogyan helyzete is középütt van misztikus közösség és szeleverdi individualizmus között. És ebben az állapotban az ember finoman, gálánsan, és barátságosan, tiszteletteljesen érintkezik a maga fajtájával, mert csak ő előkelő, az ember, és nem az ellentétek. Az ember ura az ellentéteknek, az ellentétek csak őáltala vannak, következésképpen az ember előkelőbb náluk. Előkelőbb a halálnál, túlságosan előkelő a halálhoz: ez elméjének szabadsága. Előkelőbb az életnél, túlságosan előkelő az élethez: ez szívének jámborsága.