Stephen King

Ha nem tudod elengedni a múltat, a tévedéseid élve felfalnak.

A nagyon öregek és a nagyon fiatalok mindig is tisztábban láttak.

A valóság vékony jég, de a legtöbben egész életükben elkorcsolyáznak rajta, és csak a legeslegvégén szakadnak be.

Az ész majd visszatérhet, ha szükség lesz rá; a képzelet is visszajöhet, ha szükség lesz rá. Jelenleg a test van soron, a test pedig azt mondja, vacsora.

Az élet egyetlen ötcentes pörgésén múlik, és a fémdarab nagyon gyorsan pörög.

Az élet nagyon szomorú tud lenni, és általában az is. Az emberek úgy tesznek, mintha ez nem így lenne, és hazudnak a gyerekeiknek (...), azért, hogy ne ijesszék el őket és ne ábránduljanak ki, pedig igen, az élet szomorú tud lenni.

Van valami erő, amely megóvja a részeg fiatalokat - a legtöbb részeg fiatalt - attól, hogy balesetet szenvedjenek, amikor hazafelé tartanak az iskolai bálból vagy első rockkoncertjükről. Ez az, ami megóvja a legtöbb repülőt a szerencsétlenségtől még akkor is, ha valami elromlik. Nem mindegyiket, a legtöbbet.

Azoknak az embereknek az életében, akik a saját erőforrásaikra vannak hagyatva, elkövetkezik egy pont, amikor megszűnnek élni, és kezdenek csupán túlélni.

Az álszerénység majdnem akkora bűn, mint a gőg.

A gyászoló a kezdet kezdetétől ösztönösen menekülni akar onnan, ahol a dolog történt - de ha enged ennek az ösztönnek, az a legtöbb esetben rendkívül károsnak bizonyul, mert fölöttébb kétes értékű luxus az, ha az ember lemond a megváltozott valósággal való szembenézésről.

Ha az ember öregszik, az emlékezet önvédelmi rendszere apránként éppúgy felmondja a szolgálatot, mint testének többi része, és egyszer csak kísérteties biztonsággal idéződnek fel helyszínek, arcok, események. Pasztellszínűvé fakult emlékek felragyognak, színeik ismét élethűvé válnak, a hangok eredeti tisztaságukban szólalnak meg, nem vegyül már beléjük az idő múlásának repedten kongó visszhangja.

A halál utáni életet ecsetelő élménybeszámolók, amelyek először tudományos lapokban, majd jócskán felhígított változatban a bulvársajtó hasábjain szoktak felbukkanni, a halál támadásával szembeni végső emberi ellenállást fejezik ki; a kimeríthetetlenül találékony emberi szellem látomásokat szerkeszt a halhatatlanságról, hogy az utolsó percig elhessegethesse a halálfélelem tébolyát.

Azokból, akik nagyon sokáig betegek, gyakran válik követelőző, utálatos szörnyeteg. A türelmes, szentként viselkedő beteg legendája romantikus képzelgés, semmi egyéb. Mire az ágyhoz kötött beteg fenekén megjelenik az első felfekvés, addigra gonosz is lesz, belemar mindenkibe, és átragasztja másokra a maga nyomorúságát. Ő maga persze nem tehet erről, de ez nem változtat az érintettek helyzetén.

Mi a múlt? Csak annyi, mint a koporsótalp léce; az ember megragadja, felemeli, és aztán lerakja.

Az emberi lélek talajában vannak rozsdás, félig elásott titkok, amelyekhez az ember kényszeresen vissza-visszatér, és rángatja őket, hiába sebzik véresre a bőrét.