Stephen King

A fikció: hazugságba bújtatott igazság.

Hallom ugyan, hogy mond valamit, de a szavak nem bizonyítanak semmit.

Ha az ember magáról ír, akkor az olyannak hathat a számára, mint amikor egy fadarabot döfünk egy kristálytiszta folyóba, és felkavarjuk a mocsokkal teli alját.

A halál az a pont, ahol véget ér a fájdalom, és megszületnek a szép emlékek. Nem az életnek szakad vége, csak a fájdalomnak.

A férfiszívnek köves a talaja. (...) A férfi elveti, ami megterem benne... és gondot visel rá.

Az embernek néha bele kell vágnia olyasmibe, amit helyesnek érez - azzal vége. Úgy értem: amiről a szíve azt súgja, hogy meg kell tennie. És ha utána elkezd rágódni a dolgon, és úgy érzi, megfeküdte az agyát, amit művelt, úgy, mintha a gyomrára ment volna, olyankor megbánja, és azt képzeli, rosszul tette. (...) Csak épp az nem jut az emberek eszébe, hogy nem a szívükben kellene kételkedniük, hanem éppenséggel ezekben a kétségekben. (...) Arról pedig, amit az ember szíve rejt - a legjobb nem beszélni.

Amikor az ember elhatározza, hogy álnéven ír, az valami olyasmi, mintha láthatatlanná válna.

A csoda orvosi szinonimája a "téves diagnózis".

A düh olyan, mint egy gyúlékony gáz - a legapróbb szikrától azonnal belobban, és egyetlen cifra lánggal elég.

Az eleven csecsemő valójában ragasztó, mely összetartja a házasságot, a halott viszont savként bomlasztja.

Miért olyan rohadt nehéz minden, olyan rohadtul rejtelmes, és tudta, hogy ez olyan kérdés, amire sosem fog kielégítő választ kapni... legfeljebb annyit, hogy ilyenek az emberi kapcsolatok. A válaszok, amelyek igazán számítanak, sosem érkeznek könnyen.

Hinni ugyanaz, mint érezni.

A megértés néha kikerüli az agyat, és egyenesen a szívből érkezik.

Az embernek valóban az emlékezet jelent mindent. Az emlékezet az azonosságtudat. Te magad vagy.

A fájdalom nagyobb erő a szeretetnél.