Stephen King

Minden az időn múlik.

Nem minden hazugság tudatos döntés eredménye.

A gyorstapasz olyan, mint a rendőrök – egy sincs a közelben, amikor szükséged lenne rájuk.

Nem minden titok gonosz titok. Vannak jó titkok is. Vannak szükségszerű titkok is.

Az emberek néha úgy is tudnak hazudni, hogy csöndben maradnak.

Vannak emberek, akik egészen pompásan tudnak hazudni maguknak.

Mennyire lehet egy élet bizonyos, biztonságos, ha egy ilyen apróságtól, mint egy kifakult rongyszőnyeg eltűnése, az ember úgy érzi, minden szétesett, elveszítette irányát, minden szomorú lett és félelmetes?

Abbahagyni a nevetést körülbelül olyasmi volt, mintha egy rosszul épített töltés szivárgásait próbálná megállítani az ember: amint az egyik rést betömte, másutt máris újra folyni kezd a víz.

Szívesen rejtőzünk kitalált szavak mögé, amikor a valódi szavak bántanak bennünket.

Az a valami megöl minden reményt, ezt pillantják meg a rákos betegek az ágyuk melletti vizespohárban, amikor már az összes fájdalomcsillapító elfogyott, és a morfinpumpa nullát mutat, és még messze a hajnal, de a fájdalom nem távozik, csak egyre mélyebbre rágja magát a haldoklók álmatlan csontjaiba. És ez a valami él. Mindenkit gyűlöl, és végtelenül falánk.

Az őrület ellenérvei lágy, susogó hanggal zuhannak a semmibe. (...) Néha az ember tényleg hallja, ahogyan a dolgok eltűnnek, nem igaz? Van, amelyik lehullik, szintről szintre egyre lejjebb zuhan, és csak egy lyuk marad utána, amin keresztül az ember lenézhet a mélybe. Vagy ha nem vigyáz, maga is belepottyanhat.

Egyre zavaróbbnak érezte, ahogyan ezek az emlékek folyamatosan a felszínre törtek. Mintha a múlt sohasem ért volna véget, mintha az idő végtelenbe nyúló tornyának emeletén továbbra is minden újra meg újra megtörténne.

A logika nem némíthatja el a személyes csőd érzetét. Csak az idő segíthet valamit, de az idő sem végez tökéletes munkát soha.

A bánat (...) olyan, mint egy szikla az óceán partján. Ha az ember elalszik, akkor beáll a dagály, és hoz némi enyhülést. Igen, az álom a dagályhoz hasonlít: elborítja a fájdalom szikláját. De ha az ember fölébred, a dagály visszahúzódik, és nemsokára ismét felbukkan a szikla, a kagylók lepte, elvitathatatlan valóság, és ott is marad örökre, legalábbis addig, amíg az Isten ki nem mozdítja a helyéről.

Abban a hitben nevelték, hogy Isten maga a szeretet, ám később tűnődni kezdett: mennyire szeretetteli egy olyan Isten, aki elég okossá tesz férfiakat és nőket ahhoz, hogy leszálljanak a Holdon, de elég ostobává, hogy újra meg újra kénytelenek legyenek megtanulni: nincs olyan szó, hogy örökre.