Stephen King
Ébredés után a legtöbb álom olyan, mint a molylepke üres gubója vagy a felhasadt borsóhüvely: megannyi halott váz, amelyen tombolva, de röpkén viharzott át az élet, és aztán kiszállt belőle.
Ha az ember életében egyszer csak minden összeomlik, (...) kell valami, ami egyszerű és kiszámítható, amibe bele lehet kapaszkodni. És ha az ember történetesen nem talál mást e célra, mint a szemhéja mögött egészségesen, jól szervezetten lüktető vérnek és az októberi napfény utolsó sugarainak váltakozását - nos, akkor elfogadja és szépen meg is köszöni. Mert ha nem talál még ilyen fogódzót sem, ha nem akad rá valamire, ami legalább ilyen elemi szinten ésszerű és megmagyarázható, akkor új világrendjének idegenszerűsége előbb-utóbb az őrületbe kergeti.
A távollét nem teszi okvetlenül szeretőbbé a szívet, de határozottan frissíti a szemet.
Szép dolog a reménység, nemes a küzdés, de a végén úgyis csak a balvégzet dönt.
Nem hiszem, hogy létezik egy igazi, gondolkodó Isten, aki feljegyzi minden madár halálát Ausztráliában, vagy minden bogárét Indiában, egy Isten, aki nagy aranykönyvébe beleírja minden bűnünket, és ítélkezik felettünk, amikor meghalunk - nem akarok egy olyan Istenben hinni, aki szándékosan rossz embereket teremt, hogy aztán szándékosan elküldje őket megsülni a pokolba, amelyet szintén ő teremtett -, de azt hiszem, hogy kell lennie ott valaminek.
Két szamár találkozik egy oszlophoz kötve egy vadnyugati városban. Egyikük hátán nincs más, csak egy nyereg. A másik az aranyásó szamara, zsákokkal megrakodva, táborozó- és főzőfelszereléssel és négy huszonöt kilós, érccel teli zsákkal. Háta harmonikaszerűen legörbül a teher alatt. A városi szamár így szól: No, te aztán jó sok terhet cipelsz. Mire az aranyásó szamara ezt mondja: Teher? Miféle teher?
Nem hiszek a hullarabló vámpírokban, a szellemekben és a szörnyekben. És úgy vélem, jó, hogy ilyesmik nem léteznek, mert szerintem az a jóságos Úr sem létezik, aki meg tudna óvni bennünket tőlük.
Az ember először attól fél, hogy meghal, aztán attól, hogy mégse.
Egyedül. Igen, ez a kulcsszó, nincs is még ilyen szörnyű szó. A gyilkosság meg sem közelíti, a pokol pedig csak szegényes szinonimája.
Minden emberi félelem alapja: egy korábban becsukott ajtó - félig nyitva.
Ilyen lehet, amikor a maradandó emlékekről beszélünk, ilyen vagy valami hasonló, amit az ember a megfelelő időben, a megfelelő szögből pillant meg, olyan kép, ami fény sebességével rúgja félre az érzelmeket. Olyan tisztán áll előtted, hogy az időközben eltelt események semmivé foszlanak. Ha a világ és az akarat közt a vágy zárja be a kört, akkor a kör bezárul.
Az élet olyan, mint egy keskeny palló egy feneketlen szakadék felett, egy palló, amelyen bekötött szemmel kell átjutnunk. Ez önmagában rossz, de nem a legrosszabb. Néha meg is lökhetnek.
Már meséltem neked arról, hogy milyen az intézményfüggőség. Először, amikor ezek közé a falak közé kerülsz, szinte úgy érzed, kibírhatatlan, aztán eltűröd őket, majd elfogadod... aztán végül tested-lelked alkalmazkodik a börtönélethez, szinte a lelkeddel is szeretni kezded azokat a gyűlölt falakat.