Stephen King

A férfiaknál a szerelem két egyenlő részből áll: kéjvágyból és ámulatból. Az utóbbit a nők is megértik, az előbbiről csak hiszik, hogy tudják, mi fán terem. Talán ha húszból egy akad köztük, aki sejtené, milyen a természete vagy miféle mélységekig hatol; persze lehet, hogy az éjszakai nyugodalmuk és a lelki békéjük szempontjából így a jó.

Nincs hatalmasabb emberi ösztön, mint a felgerjedt nemi vágy, és a képek, amelyek a nyomában támadnak, életre szólóan vésődnek belénk, mint tetoválás a lelkünkbe.

Így megy ez: egyik nap a másik után, egyik étkezés a másik után. Egy adott pillanatban csak egyszer veszünk levegőt, egy adott percben csak egyfajta fájdalmat érzékelünk. A fogorvos egyszerre csak egy gyökércsatornát vesz kezelésbe; a hajóépítők egyszerre csak egy hajót ácsolnak. Ha az ember regényírással foglalkozik, csak oldalról oldalra haladhat. A többi - mindaz, amit tudunk, mindaz, amitől félünk - elmarad mellőlünk. Katalógusokat böngészünk, meccset nézünk, elhatározzuk, hogy az AT&T telefontársaság helyett inkább a Sprinthez csatlakozunk. Számláljuk a madarakat az égen, és hiába halljuk a közelgő lépteket a folyosóról, nem fordulunk hátra; azt mondjuk, igen, igen, a felhő gyakran emlékeztet másvalamire - halra, egyszarvúra, lóháton ülő emberre -, de azért igazából csak felhő marad, semmi más. És még ha villám kél belőle, akkor is azt mondjuk: ó, ez csak egy felhő, és figyelmünket máris leköti a következő étkezés, a következő fájdalom, a következő lélegzetvétel vagy a regény következő oldala. Hát igen - így megy ez...

Az elme és a kéz a legjobb szándék ellenére sem alkothat hajszálra azonos műveket, mert mi magunk sem vagyunk ugyanazok, mint akik az előző napon vagy akár az előző pillanatban voltunk.

Ha megfogná a kezem, lehet, hogy belehalnék a boldogságba.

Darwin túlságosan udvarias volt ahhoz, hogy kimondja, nem azért uralkodunk a világon, mert a legokosabbak vagyunk, vagy netán a leggonoszabbak, hanem mert mindig mi voltunk a legeszelősebb, a legrohadtabb gyilkosok az őserdőben.

Az ember azért jött, hogy uralma alá hajtsa ezt a bolygót, és ehhez két alapvető tulajdonsággal rendelkezett. Az egyik az értelem. A másik, hogy feltétel nélkül hajlandó volt elpusztítani bárkit és bármit, aki vagy ami az útjába került.

Az emberi lélek, különösképp a gyermeki lélek, kúthoz hasonlatos: édes vízzel teli, mélységes mély kúthoz. S ha valamely gondolat túlságosan kellemetlen valaki számára, azt dobozba zárva lelke kútjának mélyébe veti. Vár, míg meghallja a csobbanást... s a doboz eltűnik. Bizonyos szempontból legalábbis - mert igazában nem tűnik el soha. (...) A legmélyebb kútnak is van feneke, ahol az efféle dobozok megpihennek. Hogy nem látszanak, még nem jelenti azt, hogy nem léteznek (...) a gonoszság, a rémület e zárványai rothadásnak indulhatnak a mélyben, s idővel a legtisztább vizet is megmérgezhetik.

Valaki után kémkedni bizonyos szempontból az illető meglopásával egyenértékű - a pillanatot rabolja meg a leskelődő, a pillanatot, melyről a kilesettek úgy hiszik, csak az övék.

- Nézze, fiam, maga fiatalabb annál, hogysem el tudná fogadni mások bölcsességeit, de megmondhatom: a szerelem nagy ellenség. (...) Bizony. A költők örökké félreismerik a szerelmet. Sokszor szántszándékkal. Mert a szerelem nagy mészáros. A szerelem nem vak. Ohó, korántsem. Inkább kannibál, és olyan a szeme, mint a sasé. A szerelem rovarszerű. És örökké éhes. - Mivel táplálkozik? (...) - Barátsággal. Barátságot zabál.

Ez volt az a pont, mikor elért a világ végére - és lépett még egyet.

A világ általában olyan, mint egy kegyetlen sivatag, s ilyen szélsőséges körülmények között szinte lehetetlen virágokat találni.

Az elme számol, a lélek sóvárog, a szív pedig tudja, amit tud.

Vannak dolgok, melyeket jobb nem látni, és vannak dolgok, melyeket jobb elveszíteni, mint megtalálni.