Stephen King

A cipőkön kívül John Rainbirdöt csak két dolog érdekelte. Az egyik a halál volt. Saját halála, persze; hisz húsz éve, ha nem régebben, készült már az elkerülhetetlenre. A halál volt a mestersége, az egyetlen olyan mesterség, amelyben kitűnt. Ahogy idősödött, mindjobban foglalkoztatta, ahogy a festőt is mindinkább foglalkoztatja a fény természete és minősége, s ahogy az író tapint rá a karakterek és a részletek lényegére, mint vak a Braille-írás betűire. Legjobban maga az elmúlás, a lélek eltávozásának pillanata izgatta... Az elszakadás az emberi testtől s mindattól, amit az emberek életként emlegetnek – az átolvadás valami másba. Milyen érzés tudni, hogy az embernek mennie kell? Vajon úgy érzi, álom az egész, amelyből felébredhet? Ott vár-e valahol a keresztény ördög a vasvillájával, hogy átdöfje vele a sikoltozó lelket, s úgy cipelje a pokolba, mint egy kebabpálcikára tűzött húsdarabot? Van-e az elmúlásban öröm? Tudja-e az ember, hogy ez már a halál? Mit látnak vajon egy haldokló szemei?

Nincs nagyobb vakság, mint az értetlenség.

Ennyit jelent, ha az ember felnőtt? El kell viselnie ezt a fájdalmat? A saját kárán kell levonnia a tanulságot? Ha így áll a dolog, érdemes fiatalon meghalni.

Ha a nővéred nem mondja meg az igazat, senkire sem számíthatsz.

A pénz, tíz-húsz évnyi jólét, különös dolgokat tesz az emberrel, elhiszi ugyanis, hogy nincs olyan szorult helyzet, amiből ne lenne joga kiverekedni magát.

Az emlékek birodalmában minden relatív.

Manapság az emberek túl nagy fontosságot tulajdonítanak a megértésnek, miközben senki sem érzi biztonságban magát.

Állítólag a nők velük született joga, hogy kéressék magukat.

Nem tehet róla. A lelke egy költőé, de az érzelmi kultúrája olyan, mint a szeméttelepen kóborló kutyáé.

Tizennégy perce vettem egy digitális Seiko órát a venice-i feketepiacon. Lenyűgözőek azok a folyton változó kis fekete számok. (...) Az éjszaka közepén ránézek erre az én új karórámra, és tudatja velem, pillanatról pillanatra közeleg a halál.

Akkora üresség van bennem. Nem tudtam, hogy létezik ilyen üresség, és attól félek, elnyel.

Magadnak kell utat vágnod a világban; a magad erejére támaszkodj, ha végig is akarsz menni rajta.

Aztán minden gondolat elpárolgott, és csak a test maradt meg - egy test, amely vad, elemi ösztönnel csüggött az életen.

Most már nem félt; a félelem olyan gyorsan párolgott el, ahogy a lidérces álmát felejti el az ember, holott az imént még dideregve és fogvacogva riadt fel - de aztán végigtapogatja magát és körülnéz a szobájában, megbizonyosodik róla, hogy az egészet csak álmodta, és az emlék máris fakulni kezd. Mire felkel, a felét már el is felejtette; mire kibújik a zuhany alól és megtörülközik, a háromnegyede is elillant; reggeli utánra pedig már foszlánya sem marad. Eltűnt mindenestül... a legközelebbi alkalomig, amikor az újabb lidércnyomás szorításában minden régebbi félelem feltámad.