Müller Péter

Ahogy a falombok, ha elmúlik a szélvihar, "elfelejtik" a vészes, süvítő üvöltésüket, s újra békésen sustorognak a napsütéses nyugalomban, úgy felejti el aljas magatartását az ember is, akin átsüvített a korszellem pusztító vihara.

Jobbra vágyunk, mert ahol vagyunk, ott nem jó nekünk. Valami mindig hiányzik, még a legszerencsésebb életekből is. És ami hiányzik, az - figyeld meg - mindig a legfontosabb.

A lelked végtelen. Végtelen magas és végtelen mély. Határtalan múlt van már mögötted, és beláthatatlan jövő. De élni az Egészet sohasem tudod egyszerre. Az lehetetlen.

Az érzelmi szeretettel más gond is van. Elmúlhat. Vagyis nemcsak a térbeli, az időbeli távolság is gyengíti. Amikor azt mondtam, hogy a szeretet: örök - nem erre a szeretetre gondoltam. Ez romlékony. Magához ránt valakit, aztán elengedi. Sőt, el is taszítja. Az idők során lehet belőle közöny - a "Nem tudom, mit szerettem rajta..." kiábrándulása. Néha úgy hagyunk magunk mögött egy kedves embert, mintha soha semmi közünk nem lett volna egymáshoz. Életünk hajója sodródik előre, s ők a farvízen eltűnő távolodó hullámokba vesznek. Lemaradnak. Arcuk mint a vízmosta fényképek, elhalványulnak és szétfoszlanak. Idegenné válnak. A szerelem forró vonzalmát olyan hideg közöny válthatja fel, hogy még az egykori szerető halála sem fáj. Az ember néha úgy emlékszik vissza egy-egy ilyen elmúlt érzelmi kapcsolatára, mintha az előző életében történt volna. Vannak szerelmeink, akiknek arcát is elfeledtük. "Ki ez?!" Az érzelmek kihűlése azonban csak az egyik tragédiája ennek a "szeretet"-nek. A másik, amikor hőfokát megtartja ugyan, de átcsap önmaga ellentétébe. Gyűlölet lesz belőle. Ez az érzelmeink poláris természetéből fakad. Vonzás nincs taszítás nélkül. És taszítás sincs vonzás nélkül. A kettő: egy. Az érzelmi szeretet árnyéka: a gyűlölet. Ott lapul mögötte. És a gyűlöletben mindig fölfedezheted a visszájára fordult érzelmi szeretetet.

Szeressük egymást, azt mondom. Szeressük így sejtve, érezve, félreértve, "átképzelve", és ismeretlenül. Így, vakon tapogatózva is szeressük egymást és bocsássuk meg minden hibánkat és tévedéseinket.

A Mulandóság országában rövid a "veled" és hosszú a "nélküled". Itt, látod, minden ideig-óráig tart. A barátság: egy kézfogás. Szemek ismerős összevillanása. És a szerelem: néhány ölelés. Találkozás - és máris búcsúzás. Az "együtt" itt egy suhanó repülés a szakadék fölött. (...) Minden mulandó. Minden valóságnak hitt tudatállapot csak álom, és eloszlik, kivéve egyet: ez a szeretet.

Nincs hazugabb szó, mint az "elfogadás"! Egy kertet sem "fogadok el" ha gazos, ha teli van szeméttel. Egy kutyát sem, ha loncsos, bolhás, és büdös. Bármit és bárkit, ha szeretek: gondozom. Mert "fölfelé" látom! És oda akarom emelni, ahol látom. Ez nem örökös elégedetlenséget és bírálgatást jelent, hanem a szív szemének a természetes igényét.

Elromlani csak az tud, akiben a romlásra való hajlam benne van.

Gonoszság mindaddig létezik, míg az ember nem ébred önmagára. Utána eltűnik - ahogy a fényben megszűnik a sötétség.

Ha hinnél, tudnád, a Nap nem csak lenyugszik, de másnap újra fölkel.

A csók misztériuma, hogy a szánk ilyenkor nem beszél, de némán összeforr: testünk "legintellektuálisabb" szervéről, a szájról és a nyelvről kiderül, hogy valódi funkciója nemcsak az információk cseréje, hanem az érzéki szereteté is. Nyelvünkkel és az érzékeny idegekkel befont ajkunkkal többet lehet üzenni, mint szavakkal. És amikor két test összeforr, nemcsak "testileg érintkezik", hanem két lélek is egymásba rezeg, s a találkozás extázisában azt kérdjük egymástól: hol voltál eddig?

A valóra válás mindig értékvesztéssel jár.

A folyni látszó idő: maga az élet. És az állókép: a halál.

A képzelet világa halhatatlan - a valóságé halandó.

A legszebb nő, a szépség királynője is verítékszagú, borzas és szájszagú, ha mesterséges eszközökkel nem javít az illatán.