Müller Péter

Az ember egy-egy fényes pillanatában szeretné megállítani az Időt, amely nem halad, hanem táguló, vagy éppen szűkülő körben forog velünk, mintha óriáskeréken ülnénk: fent kifényesedünk, megérezzük a Nap és a csillagok közelségét, s aztán újra lemerülünk a mélybe, a hit, az erő és az önbizalom elvesztésének mélyébe, amelyet Keresztes Szent János úgy nevez: a lélek sötét éjszakája.

Sötét az, ami tudattalan. Sötét az, ami gonosz. A kettő elválaszthatatlan. Emberre is mondjuk: sötétség van benne. Az ilyen lehet ostoba is, gonosz is. Nem tudja, mit tesz, s amit az ember nem tudva tesz, jó nem lehet. Mert sötét. Ha tudná, nem tenné. Ha fény lenne benne, nem tenné.

Az igazság az egyetlen dolog, amiben nem kell hinni! Minden másban igen - de az igazság, az van! Meg lehet győződni róla, hogy valódi. Meg lehet élni, be lehet bizonyítani, meg lehet ismerni.

Korunk fizikusai fölfedezték azt, amit a kínai metafizika ősidők óta tanít, hogy más nincs, csak dráma! Szüntelen küzdelemben születő állandó változás.

Van egy pont, egy legbensőbb pont, ahová már senki sem jöhet velünk. Ahogy a fogunk csakis nekünk fáj, ahogy lelki szenvedéseinket senki nem tudja átvenni, s ahogy a halál kapujában - bármiféle enyhítő segítséget kapunk innen is, onnan is, végső soron egyedül kell átlépnünk, úgy a legerősebb érzelmi forgószélben csakis önmagunkba tudunk megkapaszkodni!

A türelem Önvalónk tulajdonsága, aki nem a halálra ítéltek szemével nézi a világot, Önmaga időtlen, s még a mulandó életet is másképp látja: rövidke szakaszok helyett hatalmas folyamatokat érzékel, s tudja, hogy mindennek eljön az ideje, ha a helyzet kívül-belül megérik rá.

A türelmetlenség biztos jele annak, hogy az emberben a beszűkült én uralkodik, akinek nincs ideje, ezért mindent azonnal akar. És igaza van, hiszen számára még szerencsés esetben is mindössze húsz-huszonötezer nap a világ, nem ér rá várni!

Lelkünk mélyén számtalan kor rögeszméjének elsüllyedt hajóroncsa él, s csak azért nem bukkan felszínre, mert jelenlegi egónk tökéletesen beleágyazódik abba a valóságrendszerbe, amiben él. Szivacsként magába szívja az aktuális korhülyeség írott és íratlan szabályait, s miközben magában az örök emberit elfelejti, olyan lesz, mint egy kirakati bábu, melynek értékét teljes egészében a ráaggatott divatcikkek határozzák meg, vagy még jobb hasonlattal: mint komputer, melyet mások programoztak be.

Mindenki másképp boldog és boldogtalan, jelleme, sorsa s még életkora szerint is.

Nem azért, mert elmúlt - a múlt is lehet nyomasztó -, hanem azért, mert mindez már nem benne van. Benne öröm van! Felszabadult, bizsergető öröm. Ezek a képek nem egyebek, mint egy régen vízbe dobott kő késve érkező hullámai.

Csak az agyunk volt fejlett! Túl okosak voltunk, túl értelmesek, már mindent tudtunk... csak élni és szeretni nem!

Ne hagyd egyedül! Menj utána, és figyeld meg, hogyan viselkedik egy ember, aki életében először találkozik a valódi Csodával.

Én tartottam vissza magamat fukarul és görcsösen, még akkor is, ha ettől jobban szenvedtem, mint ő! Inkább fájjon, inkább legyek magányos és száraz és örömtelen és szerencsétlen, mint hogy vele boldog legyek! ...MERT NEM SZERETEM!...