Lucy Maud Montgomery

Fékezd a nyelvedet, ha tudod, és ha nem mondhatod ki az igazat!

Nem tudom szavakba foglalni érzéseimet, hogy ma reggel nem búcsúzhatok el tőled, akit oly nagyon imádok. Ha eszembe jut, hogy többé nem láthatlak, a szívem megtelik fájdalommal. (...) Összetörik a szívem a gondolatra, hogy olyan messzire mész. Mindig annyira kedves voltál hozzám, és sohasem sértetted meg az érzéseimet... és rettenetesen fogsz hiányozni. De őszintén hiszem és remélem, hogy boldog leszel és sikeres, akárhova vezessen is sorsod.

Olyasmiért sohasem szabad elnézést kérni, amin úgysem lehet már segíteni... Ezzel csak tetézzük a sértést.

Igen kevés mesélnivaló lenne a világon, ha soha senki nem tett volna olyasmit, amit nem lett volna szabad.

- Ez a könyv nem is új, ezt már valaki használta! - kiáltott fel Felicity. - Azért nem gondoltam volna a Félszeg Emberről, hogy ennyire zsugori! (...) - Ezerszer jobban örülök ennek a könyvnek, mint egy újnak. Ez a könyv az övé volt - százszor is végigolvasta, szerette, barátságot kötött vele. Egy új könyv, ami éppen hogy kikerült a boltból, egészen más lenne. Nem lenne jelentése.

Az ember jobban tud örülni, ha csak egy-két apróságot kap, mint ha sokat egyszerre.

A harmónia, melyet a hárfád évek óta játszik, nem más, mint a te saját szívedben lakozó szeretet, együttérzés, tisztaság és szépség visszhangja; és ha vándorlásaid hosszú évei alatt szíved kapuját csak egyszer is kitártad volna a gonoszság, az irigység vagy az önzés előtt, a hárfád azonnal abbahagyta volna a játékot.

Ki volt az az ostoba alak, aki kitalálta, hogy a szerelem vak? A szerelem még egy ötrétegű, sűrűn szövött sálon is úgy lát át, mint az üvegablakon!

Ha elhatározzuk, hogy sikeresek leszünk, akkor azok is leszünk... Az erős akarat diadalt arat.

A megbánás nem törli el a rosszaság következményeit.

Úgy érzm, hogy a szoba, amelynek négy fala között álmodunk és bánkódunk, örvendezünk és élünk, részt vesz az életünkben, együtt lélegzik velünk, és előbb-utóbb saját egyénisége lesz.

A visszhang gyönyörű nimfa... A messzi hegyekben él, és onnét nevet a világra. (...) A haja, szeme sötét, de a karja és a nyaka fehér, mint a frissen hullott hó. A szépségét emberi szem sosem láthatja. A szarvasnál is sebesebben fut, és csupán incselkedő hangját halljuk a távolból. Éjszakánként is hallhatjuk hívó szavát, nevetését a csillagok alatt, de azt sosem engedi, hogy megpillantsuk. Ha a nyomába szegődsz, messzire szökik, és már a következő hegy mögül kacag rajtad.

Bárki másnál szívesebben vagyok veled. Az iskolatársaink közül is téged szerettelek a legjobban. Nem voltál se féltékeny, se kicsinyes, mint egyesek. Tegnap szegény Em White is meglátogatott. Emlékszel még, milyen jó barátnők voltunk három éven át az iskolában? Aztán az iskolai hangverseny idején összevesztünk valamin. És azóta sem szóltunk egymáshoz. Hát nem butaság? Ma már minden ilyesmi annak tűnik. De tegnap elsimítottuk Emmel azt a régi nézeteltérést. Azt mondta, hogy évekkel ezelőtt kibékült volna, csak azt hitte, én nem akarom. Én meg azért nem szóltam hozzá, mert azt hittem, hogy ő nem akar beszélni velem. Hát nem furcsa, Anne, hogy az emberek milyen könnyen félreértik egymást?

Ha megnövök, én bizony fütyülök majd a templomba járásra. Szerintem egyedül is eltalálok a mennyországba.

Most még fenékig üríthetem a boldogság poharát, egyúttal azt is tudom, hogy nincs öröm üröm nélkül, s egy nap én is megízlelem majd a keserűséget. Csak azt remélem, bátran és emelt fővel viselem majd el, és nem a saját hibámból következik be. (...) Bánatból erőt és vigaszt meríthetünk, míg azokat, amelyeket magunk okozunk, amelyek gonoszságunkból vagy ostobaságunkból fakadtak, a legnehezebb elviselni.