Lucy Maud Montgomery
Akinek magasba tör a lelke, az hullhat alá a legkeservesebben, s aki a legnagyobb örömet érzi, azt a leggyötrelmesebb szenvedés sem kerüli el.
Gondosan válogasd meg a barátaidat. Sosem tudhatod, mifélékkel hoz össze a sors. (...) Külsőre hófehér angyalok, de lelkükben, akár a ragadozó farkasok.
Soha, semmiben sem tudok egyedül dönteni... a határozatlanság az én legnagyobb bajom. Amint elhatározásra jutok, szinte a csontjaimban érzem, hogy mégis a másik megoldás lenne az egyedül helyes. Keserves csapás, de, sajnos, ilyennek születtem, és kár volna hibáztatni érte, ahogy egyesek teszik.
Ha akár csak egyetlen hét is elmúlna anélkül, hogy valakitől ne azt hallanám, hogy a busás fizetésért cserébe csak ölbe tett kézzel malmozok, rögtön arra gondolnék, hogy Isten csodát tett a kedvemért. "Maga aztán nem izzad meg a pénzért", közli velem valamelyik adófizető, "nincs más dolga, mint kényelmesen üldögélni, és a gyerekeket feleltetni". Eleinte még nekiálltam vitatkozni, de most már benőtt a fejem lágya. A tényekkel nincs mit perlekedni, de mint egy okos ember mondta, a téveszmékkel még kevésbé lehet.
A valóságban nincsenek tündérmesék. Én nem reménykedem. Nem bírnám elviselni a csalódást.
Így vagy úgy valamennyien szolgálunk, és ha kivívjuk, hogy igaz szívvel véshessék fel a sírkövünkre, hogy ezt hűséggel tettük, akkor mást már nem is kell hozzátenniük.
A nyugati égbolt alját még a naplemente festette bíborszínűre, de már feljött a hold is, és a tó vize, mint egy nagy, ezüst álom nyújtózott a fényében. (...) - Nagyon hallgatag vagy, Anne... - Attól félek, hogy ha szólok, vagy megmozdulok, megtörik a csend - és vele a varázs, és szertefoszlik ez a szépség.
Néha már-már azt hiszem, nem érdemes senkivel sem összebarátkozni. Egy idő múlva úgyis elveszítünk mindenkit, és az a fájdalom ezerszer rosszabb, mint az előtte sajgó űr
Emlékszel arra az estére, amikor megismerkedtünk, és örök barátságot "esküdtünk" a kertetekben? Azt az "esküt" meg is tartottuk, azt hiszem... soha nem esett köztünk egy hangos szó sem, de még csak össze sem zördültünk soha. Sosem felejtem el azt a borzongató érzést, ami elfogott, amikor megmondtad, hogy szeretsz. Egész gyermekkorom magányosan, szeretetre éhesen telt el. Csak most kezdek rájönni, milyen magányos, szeretet után sóvárgó lehetett a szívem. Senki sem törődött velem, senkinek sem voltam fontos. (...) És aztán találkoztam veled. Te nem is tudod, mit jelentett nekem a barátságod. Itt és most szeretném megköszönni, drágám, azt a szívből jövő, forró szeretetet, amit mindig is kaptam tőled.
Az ábrándozás és a képzelgés helyénvaló a napvilágnál, meg ha süt a nap, de ha sötét van, és kint dühöng a vihar, akkor nem elegendőek. Olyankor valóságos dolgokra van szükség.
Meggyőződésem, hogy az emberek a maguk képére alakítják a nevüket. Így válik egy név széppé vagy csúnyává.
Mondd csak, Anne, hol lakik az álom? Az ember minden este elalszik, és persze azt is tudom, hogy az álom az a hely, ahol azokat csinálom, amikről álmodok, de én azt szeretném tudni, hogy merre is van, és hogy jutok el oda meg vissza anélkül, hogy tudnék róla... ráadásul a hálóingemben.
Ha eszembe jut, hogy valami jó fog történni, szinte magasba emel a várakozás jóleső öröme, de a következő pillanatban arra térek magamhoz, hogy óriási huppanással esem a földre. De... az a repülés - amíg tart - olyan mámorító... mintha egyenesen átszállnék a naplementén! Ezért az érzésért még a puffanás sem nagy ár.
Valahányszor egy megpróbáltatáson jár a fejünk, gondoljunk valami szépre, amivel ellensúlyozhatjuk.
Attól tartok, barátságon sokszor csupán egy bizalmas viszonyt értenek, aminek semmi köze az őszinte érzésekhez.