Lángh Júlia

Ki tudja, kinek mi a nehéz, rettenetes emlékeket is föl lehet dolgozni, és ártalmatlannak tűnő sérelmeken is lehet egy életen át rágódni.

Kényes kérdés a legkülönfélébb kisebbségek érzékenysége: a többséghez tartozó nem tudja, egyszerűen nem tudhatja, mit élnek át, és igen nagy gorombaságnak tartom, ha lekicsinyli vagy kérdésessé teszi a kirekesztettség-érzést.

"Minket az állam fizet, tehát azt mondjuk, amit az állam akar, a közönségnek pedig azt kell akarnia, amit az állam nyújt." Én eddig azt hittem, ilyet csak ironikusan lehet mondani, de hiába kerestem valami cinkosságot a főnök tekintetében, nem volt. Komolyan gondolta.

Nagy a gyerekkori barátság ereje, ám súlyos a politika hatalma is.

Amikor az út kettéválik: vagy az egyiket követed, vagy a másikat. Nincs más választásod.

Nálunk nincs baloldal és jobboldal sem, ezek a fogalmak nem léteznek, az emberek még a felvetésen is csak nevetni tudnak. A helyzet egyszerűbb: vannak a hatalmon lévők, és vannak azok, akik várják, hogy hatalomra kerüljenek; miért, nálatok talán nem ez a lényeg?

Attól, hogy az ember ismeri a hibáit, még nem biztos, hogy változtatni is tud rajtuk.

Az apácák először nem fedik föl kilétüket, beépülnek a világi életbe, és ahol gyenge az ellenállás, ott térítenek.

Nehéz a párbeszéd, de mindig meg kell próbálni. (...) Olyan ez, mint egy hegy, amelynek a két oldalán állunk. A másik oldalt nem látjuk. De hogy jobban ismerjük a hegyet, átkiabálhatunk egymásnak. Megkérdezem azt, aki a túloldalon áll: te mit látsz? És én is elmondom neki, én mit látok. Talán így jutunk valamire.

Nem járok templomba, gyanakszom a papságra, az egész klérusra, rosszak a tapasztalataim. És ember képére mintázott szakállas jóistenben sem hiszek, de abban igen, hogy úgy kell élni, mintha lenne, tisztességesen, hogy a halálom pillanatában könnyű lélekkel távozhassak, ne terhelje semmi a lelkiismeretemet.

Az egészségeseknek fogalmuk sincs, a leghalványabb elképzelésük sem arról, hogy miféle mindennapi, gyötrő nehézségeket jelent a testi fogyatékosság.

Nem könnyű demokratikusan gondolkodni és érezni ott, ahol az egész társadalom tekintélyelvű, mindig is az volt, ahol csak az apának, a nagyapának, a falufőnöknek, a törzsfőnöknek, a helyi királynak lehet szava.

Nehezen lehet jó szívvel képviselni azt a hitet, hogy az euro-atlanti társadalmi berendezkedés és technikai civilizáció, ellentmondásaival, ártalmaival, a bolygó jövője iránti szégyentelen vakságával, millió hibájával olyan nagyon példamutató lenne (csak ugye jobbat eddig még nem találtak ki), de ha csupán idealizált múlt-képeket és kidagasztott mellű önazonosság-tudatot lehet vele szembeállítani, akkor nincs sok választás. Nem tudunk átszállni egy másik planétára, hiába lenne néha leginkább ehhez kedvünk.

Másutt lenni jó, más világokat, más életeket megismerni, bennük részt venni vonzó, az ember valahogy tágasabban érzi magát, szelleme nyitottabb, lelke nyugodtabb, teste könnyebb lesz. Aztán persze hazamenni is jó (és majd újra elmenni is).

Az őrület a normális abban a világban, amelyből semmit sem értünk.