Lángh Júlia

Időnként még azoknak az érveiben is lehet igazság, akikkel egyébként nem értünk egyet.

Az ember addig-addig fojtja el, különféle okokból, amit őszintén érez, hogy egyszer robbannia kell.

Végül is majdnem minden rajtunk múlik. Majdnem. De a szerencsének is adjunk egy kis esélyt.

Aki nálam rendesebb, az mániákus, aki nálam rendetlenebb, az zilált. Jeruzsálemben hallottam valakitől ezt az önironikus mondatot: aki nálam vallásosabb, az bigott, aki nálam kevésbé vallásos, az pogány. Sok tulajdonságjelzővel lehetne így eljátszani. Mindig mi vagyunk középen. Hozzánk képest mindenki más szélsőség.

Milyen szép lenne a világ, ha a maga területén mindenki maximalista lenne. Akkor például végre le is lassulnánk, aminek itt lenne az ideje.

Még ha rossznak is ígérkezik egy kezdődő nap, javítani lehet rajta reggeli szépségápolással és az öltözék gondos megválogatásával.

A Föld, elnehezülve a mértéktelen fizikai és szellemi piszoktól, odáig fejlődött, hogy már képes önmagát elpusztítani; árulkodó jel, hogy tudásának jelképeit atombiztos óvóhelyre zárva átmentette a bizonytalan jövőbe.

A kolostorban az ember nem a biztonságot keresi: itt sok a bizonytalanság, sok a kudarc, mert Isten nem mindig jön el a randevúra.

Előbb önmagunkat kell megmunkálni, saját lelkünk templomát megépíteni, mielőtt az emberiség templomának építésébe fogunk.

A világ bajait nem lehet társadalmi-politikai módszerekkel megoldani; ha lehetne, már rég megoldódtak volna (...), bízni csak a tudományban és az egyén alkotóerejében lehet.

A szóbeli erőszak, a gyűlölködő beszéd a végén mindig öléshez vezet. Nem lehet elégszer mondani, hogy behatoljon a kemény fejekbe. És ha mégsem hatol, ha könnyedén és kéjesen folytatják más embercsoportok szutykos szidalmazását, akkor azt kell gondolnunk, hogy tudatosan az öléshez vezető utat választották.

Ami a földönkívülieket illeti, meg voltam róla győződve, hogy közelebb áll a józan észhez azt gondolni, hogy a végtelen (vagy akár véges) nagy világmindenségben szétszórva máshol is lehetnek értelmes lények, mint pöffeszkedően azt képzelni, mi vagyunk az egyetlenek. Egyedüliek és kivételesek. Ez legalább olyan gyerekes, mint amikor azt hittük, Nap és Égbolt, minden a mi Földünk körül forog.

Nem látom a legkisebb jelet sem a homályos jövőből, amely jön, megy, de sosem érkezik meg.

Nem vagyok más, mint egy járó árnyék isteni ösztönnel, bármiféle saját akarat nélkül. Egy egész sereg démon sürög körülöttem, hogy elkapjon, ami az egyetlen bizonyíték arra, hogy életben vagyok.