Karafiáth Orsolya

Csak úgy bánjunk a másik emberrel, ahogyan magunkkal is bánnánk. És ha nem így történik, akkor bizony jogunkban áll revansot venni. De csak sportszerűen. Nem több büntetést kiszabva, mint amekkora a bűn volt.

Az állatot tisztelni kell. Tudni, mire van szüksége, és nem a mi kényünk-kedvünk szerint csak játszani velük.

A fiatalságnak és a kezdeti lendületnek egy olyan varázsa van, amiről akkor, amikor benne vagyunk, nem is tudunk, csak amikor már kezdjük elveszíteni.

A húszas éveimben én is bátran nekimentem a falnak, és olyan kérdésekben is alkottam, nyilatkoztam, megszólaltam, amikről ma már azt mondom, hogy nem feltétlenül kellett volna, (...) amit ma már nem mernék, mert azt gondolnám, hogy "milyen érzékenységet sértek?", "minek megyek neki, amivel esetleg vigyáznom kéne?". A fiatalabbak szépségét ez a fajta falnak nekimenő lendület adja.

Akárcsak a jó bornál, a túrórudinál sem mindegy, hogy milyen hőmérsékleten fogyasztják. Az igazi sajtkészítő országokban az ínyencek számára határidőre készítik a sajtokat, mert egy nappal előbb vagy később már nem ugyanolyan ízűek. A túrórudinál sem mindegy, hány napos. Egy profi túrórudista még azt is meg tudja mondani, mit evett a tehén, aminek a tejéből készítették.

Sajnos még nagyon sok időnk van az apokalipszisig, nem jön el elég hamar. (...) Előbb végez velünk a szerelem.

Minden egyes szerelem végén átéltük, hogy ennyi volt, a törmelékeken többé nem terem élet, de aztán nem is olyan sokára megint szerelmesek lettünk egy hasonlóan reménytelen esetbe. Kicsiny világok omladékain lavíroztunk örökké.

A szerelem túlértékelt dolog. Nem ebbe fogunk belehalni. Aztán meg mégis. Újra meg újra.

Lassan több halottat kell szeretnem, mint amennyi a méltó élő.

Egy-egy vonalban ott a későbbi cizellált látvány, egy-egy színben a logikai ugrások, a mozgó és lüktető érzelmek! A vázlatra azt mondjuk: elnagyolt. Holott legtöbbször az odavetett részletek árulkodóbbak mindennél. Mint mikor egy váratlan gesztus felfedi az egész személyiséget. Kapszulába zárt univerzum a vázlat, amiből később kibomolhat az egész. A vázlat maga a fellángolás.

Szeretném, erősen vágyom, hogy ne határozza meg minden mozdulatomat, minden mondatomat, minden hirtelen összerándulásomat a múltam és a gyökereim.

Mindig, mindig továbbmegyünk, okosabban, teljesebben; ezek a fiatal szerelmek csak gyakorlatok a nagyhoz, az igazihoz.

Nem lehet álomépekkel megúszni. Örökké ezeket az életvázlatokat, a vágyott képeket kergetve, egy lehetséges életet pörgetve azt hinni, majd még lesz, nekem is lesz ilyen. Mert közben elmúlik ez is, nem is veszem észre, elmúlok. Mert ez már rég nem a vázlat, hanem a mű maga.

Állandó, monoton rossz belül: ez a szétfolyó homály, amit érzek. Ami azonmód lecsap, ha kicsit nem figyelek, ha nem töltöm ki valami őrülettel az időt.

Annyi mindent csinálhattam volna, nem csináltam semmit. De érdekesek a semmik, néha valamivé válnak, ha elég sok van belőlük.