Karafiáth Orsolya

A szép nő, ha tudja magát viselni, megél az imádatból.

Egyszerűen vannak ilyen napok, hogy úgy érzed, nem lehet kibírni, és egy fél órácskát akarsz csupáncsak magadnak, de megrészegedsz már az első öt percben, és nyújtod, nyújtod az egyedült, a csak magadnak, magadra szánt időt, benyel, húz, és te nem tudsz, nem is akarsz ellenállni ennek a húzásnak, s egyszerre csak azt veszed észre, hogy hoppá, besötétedett, és elmúlt a varázslat.

Aki közkedvelt emberrel barátkozik, arra is hull a barátságból, kedvességből, annak is helye lesz a többiek között.

Minden magasság vonzó, mennek is, akik csak tudnak. Mászunk egyre feljebb. Elfogy az erdő, el zuzmók, mohák: kopár gerinc mered a lelkeseknek.

Tudod, te jól, hogy nem tud az hasadni: hogy húz a szíved, vonszol, lök felém!

Az élők mind a vízzel tartanak. Kivetve kagylóhéj és haltetem. Egy hullám hízeleg, meg kéne fogni. Tanítaná, az áradás milyen.

A méh is játszik csak, fullánkja pontos. "A mérget bírod-e?" "Bírom, bizony!" Hisztéria a vérben, láng a bőrön. De rögvest csillapul a fájdalom.

Másznak a színek, elkopnak belőlünk. Mennyi a csillogás egy szimpla árnyban? Ki látja meg a holdezüst metált?
A hőmérséklet átlagos marad. Higanyszál fut a testben, tiszta mérő. A szívfehérig jutva épp megállt.

Lúgok, savak. Ez kell a tisztasághoz. No lám, a rendnek is van kémiája.

Szabálytalan, ahogy mindig szeretlek. Szétszórva és a faltól kérve féket. Ebben már nincs öröm. Próbáld megúszni. Zárj ki. Ez lesz az egyetlen esélyed.

A fájdalmat töröld ki, vágd el, úszd meg. Ne menj utána! Nincsen! Épp csak érzed. Útnak csak tűnt, véletlenül követtük. Végének látszott, mintha partszegélynek.

Kívánom azt a hullócsillagot. El is kapom majd. Épp a föld felett. Utolsó fénye áttapad kezemre. Ki akkor hozzám ér, belém szeret.

Csak véletlen, mi egyszer összefénylett. Bárhol legyek, most már hunyjon ki végleg.

A hamvaknak olvadt-hó színe van. Tél végi szín, kiút a döbbenetből. Törött lencsén a nap. Homályosan, szürkén segít, hogy fel ne fogjam egyből.

Számat kitátom, hull belém a hó. Kitartó és kegyetlen, eltelít. Előbb az ujjakat, a kart, a lábat. Lassan behull egész a szívemig.