Jorge Bucay

Életutunkon rengetegszer érünk holtpontra, ahonnan nincs visszatérés, helyzetekbe, ahová valami jóvátehetetlen, nagy tévedés juttatott. Ilyen pillanatokban érdemes felidéznünk ezt a lépést. Az elhatározást, hogy újrakezdjük.

Aki panaszkodik, közben semmit sem tesz, de nem is tud, mert a panaszkodás felemészti a cselekvéshez szükséges energia jelentős részét.

A társadalom rendszerint keményen büntet mindenkit, aki vakmerően ellene szegül, aki derűs nyugalommal szabadnak nyilvánítja magát, és önállóan akar dönteni, aki kihívóan semmibe veszi a társadalmi elvárásokat, vagy aki pimaszul magyarázatot követel a hatalom birtokosainak magatartására.

Sokszor döntő a kívülről jött biztatás, ösztönzés, hogy újból hinni tudjuk: jobb lehet, és jobb is lesz, ami jön; a gondolat, a mondat, a szó, képes robbanásszerűen pozitív hatást gyakorolni az egyénre.

Nem bízom az állandóan panaszkodó emberekben, de azokban sem, akiknek semmi nem elég jó, és minden bajukért mindig másokat hibáztatnak.

Ki kell nyitnunk a fülünket, meg kell hallgatnunk, hogyan vélekednek rólunk mások. Aki vállalja ezt, egyúttal azt is megtudja, ki képes a szemébe mondani, amit róla és a viselkedéséről gondol. Gyakran csak így válhatnak az egyén számára is hozzáférhetővé olyan személyiségvonások, amelyeket - mert szeme vakfoltjára estek - eddig nem látott.

A legveszélyesebb úgy élni, hogy az ember semmit sem kockáztat.

Egész idő alatt tudtam, ki mindenki nélkül nem tudnék élni, de harmincéves koromig nem jöttem rá, hogy elsősorban önmagam nélkül nincs tovább élet. Érdekes volt belátni, hogy valóban nehéz lenne élni számos dolog és ember nélkül, de az új felfedezésen ez mit sem változtatott. Lehetetlen lenne önmagam nélkül élni.

A veszteségek életünk részei, egyetemes, elkerülhetetlen állandók. És szükségesek is, mert általuk fejlődünk. Voltaképpen a veszteségek és a velük kapcsolatos magatartásunk által vagyunk azok, akik vagyunk.

Aki szeret, messzebbre lát a láthatónál. A szeretetben értéküket vesztik az esztétikai szempontok.

A szeretetet két ember építi föl, s a ház alapja az az érzés - belső vegykonyhánk eredménye, varázslat -, hogy másnak érezzük magunkat, talán éppen azért, mert valaki teljesen elfogad.

Amikor beleszeretünk valakibe, a hasonlóságát szeretjük, amikor pedig szeretjük, beleszeretünk a különbözőségébe.

Sok pár végül azért válik el, mert mindkét fél azt hiszi, másvalakivel majd jobb lesz, később mégis hasonló helyzetben találja magát, és rá kell jönnie, hogy egyedül a narrátor változott meg.

Akinek megromlik a párkapcsolata, többnyire hajlamos a másik felet hibáztatni. Világosan látja, miben kellene a másiknak megváltoznia ahhoz, hogy működjék a kapcsolat, de igen nehezen ismeri fel, mivel járul hozzá ő maga a problémák kialakulásához.