Jevgenyij Alekszandrovics Jevtusenko

Kivételekre nem lehet a világot építeni.

Igazi értelmiségi alighanem csak abból lesz, aki harmadízig az, aki már nem úgy csipegeti össze a kultúrát, hanem benne növekszik, és a levegővel szívja magába.

Ha az emberek mind egyetlen célt tűznének ki maguk elé, hogy a gyerekeiket bátor félelemre, lelkiismeretre neveljék, akkor az lenne biz a legeslegnagyobb forradalom.

A jó tanítók gyakran unalmasak, savanyúak. Ha meg néha jó tanítót talál az ember, aki nem is unalmas, abból képes és istent farag. De amint felfedezi valami aprócska hibáját, ami nincs összhangban a nagy szavaival, úgy széthullik az Isten, mint a korhadt fatörzs. Félni kezdesz a nagy szavaktól, azt hiszed, mind hazugság. Fellengző képmutatás, ami mögött kis bűnök lapulnak. Bezzeg a rossz tanítók, azok mindig érdekesek, rendkívüliek, nincs bennük nagyzolás. Persze, hogy elkezdi utánozni őket az ember.

A félelem (...) tanít, csakhogy mire? Hogy engedelmeskedj annak, amivel nem értesz egyet. Ha pedig engedelmeskedsz annak, amit gyűlölsz és megvetsz, akkor magad is azonosulsz vele. Akkor nem menekülhetsz meg a félelemtől. Csak egy dologtól féljen a gyerek, arra kell nevelni: a lelkiismeretétől. Az ilyen félelem, (...) bátor félelem. Ha aztán a gyerek felnő, és az élet gyáva félelmet ébreszt benne, az beleütközik a bátor félelembe, mint valami kőfalba, és meghátrál.

Az emberek valahogy restellik kimutatni a jóságukat, mintha az valami szégyellni való emberi gyengeség lenne. Az emberek erőseknek akarnak látszani, mint akik nem ismerik a kételyt és a megalázónak vélt szánalmat, holott talán éppen az önmagunk iránti kétely és a mások iránti szánalom a legfőbb emberi erő.

Ami kedveset nem mondasz ki idejében, nem pótolhatod, ami gorombaságot meg kimondasz, vissza nem vonhatod.

A jótettből is lehet kegyetlenség, hanem a kegyetlenségből soha többé nem lesz jó cselekedet.

Senki nem képes úgy várni, mint a kutya, s előfordul, hogy még a gazdája sírjához is kijár, és még holtában is visszavárja.

Minden, ami jó, úgy lebeg fölöttünk, mint valami fehér felhő, szellemi energiafelhő, és hat ránk. Az emberek ebbe a felhőbe képzelték bele Istent. Csakhogy akkor ott vannak még a rossz cselekedetek. Hány zsarnok meg hány kis vérszopó élt a történelemben, oszt azok is sugároztak ki valami energiát, és az is itt lebeg a fejünk felett, csakhogy az fekete felhő, de az is hat ránk. Ezt neveztük el a meséinkben ördögnek. (...) Az pedig, hogy ki melyik felhőnek segít, a fehérnek-e vagy a feketének, az kinek-kinek a lelkiismeretétől függ. Aki pedig nem tesz hozzá a fehérhez semmit, abból puszta füst lesz, ha tetszik, ha nem, a fekete felhővel egyesül.

Ha kifelé nézünk, olyan szeme, ami mindent lát, nincs senkinek. De ha befelé nézünk, mindenkinek kell látnia mindent, és ettől a szigorú bírótól, saját magától mindenkinek félnie kell. Egyszóval a lelkiismeret: az a mi istenünk. Ami pedig a túlvilágot illeti, az alighanem mese, de hasznos mese. Kell az az ijesztgetés, hajaj, de még mennyire kell, hogy az ember féljen a rossz cselekedetektől.

Sokféle lehet a lelkifurdalás: az egyik aprócska, kurta, a másik nagyobb és tovább tart, s ha megkapirgáljuk, bárkiben elő lehet kotorni legalább egy aprócska, réges-régi vétket. Persze az ember nem rágódik folyton azon, mit vétett valamikor, de bűne, bárhogy igyekszik is elfelejteni, úgy vándorol a testében, mint a szilánk, és sose lehet tudni, mikor döf egyszer csak belé.

Ami gyökértelen, könnyen rohad.

Férfi és nő között az a legszebb kapcsolat, amikor nincs köztük semmi kötelék, az akarat és a véletlen mégis egymás felé taszítja őket.

Az egyetlen megbízható bank: az emlékezet. Ez a bank soha nem fog leégni. (...) Az embert csupaszra lehet vetkőztetni, oda lehet vetni a magánzárka kőpadlójára, de az emlékeit nem veheti el senki.