Harlan Coben

Meg akartam fogni a kezét, de tudtam, hogy mindkettőnknek túl friss még a seb, és hogy egy ilyen mozdulat egyszerre volna túl kevés és nagyon sok.

Megöleltük egymást. (...) Nem sok igazán jó barátom van, ezért az a néhány nagyon fontos számomra. Sok száz ember közül választottam ki őket, és éreztetni is akarom velük a szeretetemet.

Nem lehet mindentől megszabadulni, ami nem tetszik.

Egyszerűen képtelen voltam józanul gondolkodni. Reményt akartam. Nem akartam elengedni, mert olyan jó érzés volt kapaszkodni belé.

Amikor éhezik az ember, akkor nem foglalkozik a boldogsággal. Ezt jó volna néha felidézni. Ebben az elképesztő gazdagságban az ember könnyen eltéved.

Megtanultam, hogy mert én nem látok valamire más magyarázatot, az még nem jelenti azt, hogy nem is létezik. Az csak azt jelenti, hogy én nem látom.

Az intuíció gyakran nem más, mint az élek legömbölyítése, ügyes módszer, amelynek révén a kézzelfogható bizonyítékokat valami sokkal megfoghatatlanabb valamivel pótolják.

Vannak holmik, amiket gondosan elteszünk, már-már önmagunk elől is elrejtünk, soha többé nem áll szándékunkban elővenni őket, de akkor sem bírjuk rászánni magunkat, hogy megváljunk tőlük. Valahogy úgy vagyunk velük, mint az ábrándjainkkal.

Egy párt alkottunk, egyetlen szerves összetartozó egységet, és ő annyira jó volt, hogy nekem már nem kellett annyira rendesnek lennem - mintha az ő jósága kettőnknek is elég lett volna. A halál mindezek ellenére kitűnő tanító - csak borzasztó szigorú.

A tragédiák állítólag edzik a lelket. Érzésem szerint engem különb emberré tett a tengernyi bánat, aminek tanúja voltam. Kegyetlen árat fizettem érte, nem mondhatnám, hogy megérte, viszont ma már pontosabban el tudom választani a lényegest a lényegtelentől. És jobban átérzem az emberek fájdalmát.

Vannak a léleknek sötét sikátorai, amelyeket ajánlatos nagy ívben elkerülni.

Gyakrabban gondolok Elizabeth-re, mint beismerem (...), de sose beszélek se róla, se a történtekről. (...) Visszahozza az összes megválaszolatlan kérdést. Visszahozza, a "mi lett volna, ha" kezdetű mondatokat, amelyeknél fájóbban kevés dolog marcangolja a lelket.

Vannak tragédiák, amelyekre felkészülhet az ember (...), de előfordulnak hirtelenek is, amelyek egyik pillanatról a másikra változtatnak meg mindent. Ahogy az én életemet is. Volt a tragédia előtti - és van ez a mostani. A kettőnek fájdalmasan kevés köze van egymáshoz.

Jóindulatú jó barátok - gyakran ez a legrosszabb fajta - bőven elláttak a szokásos közhelyekkel, úgyhogy vagyok olyan helyzetben, hogy mindenkit figyelmeztessek: az "őszinte részvétem" tökéletesen elegendő. Nekem ne mondja senki, hogy még fiatal vagyok. Hogy az idő minden sebet begyógyít. Hogy ő már jó helyen van. Hogy ez valamiféle isteni terv része. Hogy legyek boldog, amiért megismerhettem egy ilyen szerelmet.