Harlan Coben

Ha az ember elveszít egy fiút, mindenről ő jut az eszébe.

Figyeltem, ahogy gesztikulál, mintha egy felnőttet utánozna. És akkor egyszer csak rám tört az az érzés. Váratlanul, minden figyelmeztetés nélkül. Minden szülővel megesik néha. Nézed a gyerekedet egy teljesen hétköznapi pillanatban, nem egy iskolai előadáson vagy egy sportversenyen, és egyszer csak rádöbbensz, hogy ő jelenti az egész életet számodra, és egyszerre vagy meghatott és rémült, szeretnéd megállítani az időt.

Vannak emberek, akik a velejükig romlottak, akik egész életükben gonoszak és kegyetlenek voltak másokkal. És vannak olyanok, akik egyszerűen csak elcseszték.

A legtöbb ember meglehetősen jó emberismerő. Sokkal könnyebben hisznek neked, ha kiderül, hogy vannak hibáid.

A legtöbb ember azt hiszi, hogy a halál a legkegyetlenebb dolog. Nem igaz. Egy idő után a remény sokkal gonoszabb tud lenni.

Az évek során megtanultam, hogy az életet és a halált, a kivételes szépséget és az elképzelhetetlen rútságot, a legártatlanabb helyszínt és a rémisztő vérfürdőt csak egy hajszálvékony fal választja el egymástól. És ez a fal egy szempillantás alatt átszakadhat.

Az ember nem szökhet meg a hazájából, mint ahogy ők tették. Hiába gyűlölöd a kormányt vagy a rendszert, az embereket, a saját népedet nem tudod meggyűlölni. A hazád mindig a hazád marad. Örökké.

Bárkinek kezdünk el vájkálni a múltjában, találunk valamit.

Eszembe jutott, amit a kínvallatások áldozatairól olvastam, akik kétségbeesetten igyekeznek uralkodni magukon, és mindent elkövetnek, hogy ne kiáltsanak fel, és ne mutassák ki a fájdalmukat, mert nem akarják megadni ezt az elégtételt a hóhéraiknak.

Számomra a halál az halál - végleges és visszafordíthatatlan, ami után nem következik semmi. És ezen se drága virágtartók, se gondozott sírhantok nem tudnak változtatni.

Világított a hold. A holdfény az erdőben mindennek megváltoztatja a színét. Mint azok a színes lámpák, amelyeket az apám használt régebben. Fekete fénynek hívták őket, pedig inkább lilák voltak. Amire rávilágítottak vele, annak megváltozott a színe. A hold ugyanilyen volt.

Homályosak voltak az emlékeim. Nem emlékeztem már, hogy mi volt a valóság, és mi az, ami csak a képzeletemben történt meg. Csak a varázslatra emlékeztem. A vágyra. Fiatalok voltunk, ügyetlenek, tapasztalatlanok, de mégis volt benne valami fantasztikus.

A nyári szerelmek mindig véget érnek. Ez íratlan szabály volt. Mint egyes növények vagy rovarok, akik nem tudják túlélni azt az évszakot. Azt gondoltam, hogy mi mások vagyunk. Mások is voltunk, de nem úgy, ahogy én gondoltam. Őszintén hittem benne, hogy soha nem fogjuk elengedni egymást. A fiatalok olyan ostobák.

Az amerikai társadalom hajlamos ugyanolyan sztereotípiákat gyártani a városokról, mint az etnikai vagy más kisebbségekről.

Minden emberben van valami odabent. Valami, amit meg lehet hajlítani. Ki lehet nyújtani. De ha túlfeszítik, akkor eltörik. És vele együtt az ember is.