Harlan Coben

Amint egy hazugságot beengedünk a szobába, legyen az akár a legjobb indokból is, egy csomó másik jön be a hátán. Aztán ezek a hazugságok bandákba állnak, és lemészárolják az igazságot.

Ha az ember túl sokszor meghajol, akkor megtörik.

A démon, az keríti hatalmába az embert. Addig nyaggat és noszogat, amíg megtalálja a gyenge pontod, és akkor, ugye, befurakszik a bőröd alá, és bekerül a véráramodba. Megteheti italként. Megteheti szerencsejátékként. Megteheti vírusként, mint a rák vagy mi. Vagy benne lehet a drogban, a kokóban, a szpídben, bármiben.

A világ mindig is olyan hely volt, ahol kéz kezet mos. Ha ez összeomlik, többé-kevésbé összeomlik a társadalmunk is.

A rossz megmarad. A rossz nem tűnik el. Elásod, és kiássa magát. Behajítod az óceán közepébe, és visszazúdul rád, mint a dagályhullám.

Az idő gyorsabban megy különböző életkorokban. Gyerekfejjel az élmények újak, és ezáltal az emlékek frissek és erőteljesek - úgyhogy az idő megint lassulni látszik. Ahogy valaki öregszik, különösen, ha belefásult egy életritmusba, nagyon kevés új vagy élénk élmény rakódik le, és ezáltal az idő szinte repül. Ezért van az, hogy amikor egy gyerek visszagondol a nyárra, az mintha örökké tartott volna. A felnőtteknek alig egy szemvillanás.

Azt mondják, az idő lelassul nagy veszély idején (...). Minél gazdagabb és elevenebb egy esemény emléke - például azok a pillanatok, amikor az ember halálra rémül -, annál hosszabbnak képzeli az eseményt.

A felhőtlen boldogságnak kevés pillanat adatik ebben az életben. Az ember legtöbbször fel sem ismeri, hogy egy ilyen pillanat részese, amíg véget nem ér.

Az egyszerű válaszok, bármelyik oldalt képviselik is, mindig tévednek. A világ bonyolult. Sosem lehet egyetlen mondattal elintézni.

A remény (...) a legkegyetlenebb dolog a világon. Még a halál is jobb nála. Amikor az ember meghal, a fájdalom véget ér. De a remény az egekbe emel, hogy aztán még magasabbról zuhanjunk a földre. A remény gyengéden cirógatja a szívet, majd hirtelen darabokra zúzza. Újra meg újra. Sosem hagyja abba. Ezt teszi az emberrel.

A fájdalmas emlékek nem tapintatosan térnek vissza - berúgják az ajtót, és elárasztják az elmét.

Azt állítjuk, hogy a reneszánsz embert keressük magunkban, az egyetlen változatosságot mégis a kozmetikumok jelentik az életünkben. Valójában mindent elkövetünk, hogy kiöljük magunkból ezt a szellemiséget, hogy alkalmazkodjunk, és könnyedén besorolhatóvá váljunk.

Miért ragaszkodunk hozzá, hogy csak egy életünk lehet? Miért nem rendelkezhetünk egynél több identitással? És miért kell megsemmisítenünk az egyiket ahhoz, hogy létrehozzunk egy másikat?

Technika. (...) Úgy tartja össze az embereket, hogy hagyja őket elszakadni egymástól.

A győzelmek hajlamosak lekopni az emberről. A vereségek (...) azonban ott maradnak velünk, megérintik a vállunkat, lelassítják a lépteinket, kísértenek álmunkban.