Harlan Coben

Semmilyen sztori, legyen az bármilyen szenzációs, nem képes életben maradni utánpótlás nélkül. (...) Van abban valami szívszaggató, hogy az érdeklődésünket csak ilyen rövid ideig lehet fenntartani, és hibáztathatjuk ezért a médiát, de végeredményben a nézők diktálják, hogy mi kerüljön adásba. Ha az emberek követnek egy sztorit, az adásban marad. Ha nem, akkor a rendszer új, csillogó játékot keres a közvélemény elkápráztatására.

Nem szégyen a győzelem, de veszíteni is lehet büszkén.

Az ember DNS-ébe kódolva van, hogy ugyanazokat a hibákat kövesse el, hiába tudja róluk, hogy nem kellene.

A férfiak disznók. De a kamaszok is. Különös világ ez. A természet úgy intézte, hogy a tizennégy és tizenhét év közötti hímek két lábon járó erekcióvá váljanak. Nem tehetnek róla. A társadalom azonban arra kárhoztatja őket, hogy szó nélkül tűrjenek és szenvedjenek.

A világ mindig a pusztulás küszöbén áll. És valahogy mindig megússzuk. Talán mindig mindenki megússza.

- Egyetemista koromban volt egy barátnőm (...). Volt egy ikertestvére. Nem egypetéjű, de akkor is ikertestvér. Nem mintha ez nagy különbség lenne, de az egypetéjűek között általában szorosabb a kapcsolat. A lényeg az, hogy másodéves korunkban az ikertestvére meghalt egy szörnyű autóbalesetben. A barátnőm nagyon különös módon reagált rá. Feldúlta a dolog, természetesen, ugyanakkor mintha meg is könnyebbült volna. Azt gondolta, hogy ezt megúszta. Isten őt választotta. Most már biztonságban van. Egy ember életében csak egy ilyen tragédia lehet. Érted, mit akarok mondani? - Igen, értem. - De az élet nem így működik. Vannak, akik egész életükben megússzák. Mások pedig többet kapnak, mint amennyit megérdemelnének. Sokkal többet. És a legrosszabb benne, hogy ez nem mentesít a többi csapás alól. - Az élet nem fair.

Nagy hibát követ el az, aki úgy gyárt elméleteket, hogy nincs az összes adat a birtokában - mert olyankor nem az elméletét alakítja a tényekhez, hanem a tényeket az elméletéhez.

Nincs semmi bajom a hippikkel vagy a szélsőbalosokkal vagy akárhogy is hívjuk őket. Szükségünk van rájuk. Meggyőződésem, hogy mindkét végletre szükségünk van, még azokra is, akikkel nem értünk egyet vagy akiket utálni akarunk. Nélkülük unalmasabb lenne az élet. Nem lenne kivel vitatkozni. Ha jobban belegondolunk, bal nélkül nincsen jobb sem. Közép pedig csak akkor lehet, ha van mindkettő.

Az ember hozzászokik a környezetéhez. Így megy ez. Kezdett elkényelmesedni. Túlságosan is, ahhoz képest, hogy honnan indult. Most azonban ez az életstílus volt az általánosan elfogadott. Eltűnődött, hogy vajon még mindig olyan kemény-e, mint régen, amikor bement azok közé a hazugok közé, és félelem nélkül szembeszállt velük. Biztos volt benne, hogy a válasz: nem. És nem az évek gyengítették meg. Hanem a kényelem.

Ha egy férfi igazán elkötelezett, akkor nem számít, milyen csinos egy nő.

Reflektor nélkül könnyen úgy járhat az ember, mint amikor egy sötét bárban ismerkedik. Hazavisz valakit, aztán reggel már legszívesebben leharapná a karját.

Igyekeztem figyelmeztetni magamat, hogy a remény a legkegyetlenebb az elme összes játéka közül, és bármikor tojáshéjként roppanthatja össze a lelket.

Körülbelül egy évvel korábban olvastam Malcolm Gladwell Ösztönösen című könyvét. Nem akarom leegyszerűsíteni a gondolatmenetét, de a lényege az, hogy jobban kellene bíznunk az ösztöneinkben - az agyunk állati része ösztönösen elugrik egy teherautó elől, még mielőtt lenne időnk gondolkodni. Szerinte azok a hirtelen döntések, amelyeket látszólag kevés információ birtokában hozunk meg, és amelyeket megérzéseknek szoktunk hívni, általában helyesnek bizonyulnak.

Hiába vágatja le valaki a haját, vagy hízik meg. Vannak dolgok, amiket nem tud elrejteni. Például az ajkait vagy a mozgását. Meg ahogy beszél.

Remény. A remény, amely gyengéden körbefonta a szívemet. Most hirtelen kieresztette a karmait, és darabokra tépte.