Guy de Maupassant

Soha senki sem tér vissza. Milliók és milliárdok fognak megszületni, körülbelül hasonlóak egymáshoz, lesz szemük, orruk, szájuk, koponyájuk, gondolat is benne, de az, aki ebben az ágyban fekszik, sohasem jelenik meg újra.

A szerelem nem tart örökké. Az emberek összeállnak, széjjelválnak. De ha olyan sokáig tart a szerelem, mint miközöttünk, iszonyatos kolonccá válik. Én nem kérek többet belőle. Ez az igazság. De azért, ha megjön az eszed, ha úgy fogadsz engem, és úgy bánsz velem, ahogy baráthoz illik, akkor ezentúl is eljárok hozzátok, mint régen.

A szerelem szvai mindig egyformák, csak az adja meg az ízüket, hogy milyen ajakról hangzanak el.

Mégiscsak ez az egyetlen jó az életben: a szerelem! Ha az ember karjai között tarthat egy szeretett asszonyt, ez a határa az emberi boldogságnak.

Ez hát az élet! Néhány nap, aztán semmi! Az ember megszületik, felnő, boldog, várakozik, aztán meghal. Isten veled, férfi vagy asszony, soha többé nem térsz vissza a földre! Pedig mindenki magában hordja a végtelenség lázas, megvalósíthatatlan vágyát, mindenki külön mindenség a mindenségben, és mindenki tökéletesen megsemmisül nemsokára, hogy új csíráknak trágyázza a talajt. Növények, állatok, emberek, csillagok, egész világok - mind megelevenednek, aztán meghalnak, hogy átalakuljanak. És soha nem tér vissza ugyanaz a lény, akár féreg, akár ember, akár csillag!

Sohase ártsuk magunkat mások dolgába. Elég kinek-kinek a maga lelkiismerete. Ennek általános szabálynak kéne lenni.

Olyan mélységes és olyan szomorú azoknak a szobáknak a csöndje, ahol egyedül él az ember. Nemcsak a testet, a lelket is körülfogja ez a csönd; amikor egy bútor megreccsen, szíve mélyéig megremeg az ember, mert semmi zajra nem volt elkészülve a komor lakásban.

Megőrzik a szobrok öntőmintáját, a matricát, amivel mindig újra lehet hasonló tárgyakat alkotni, de az én testem, az én arcom, az én gondolataim, az én vágyaim soha nem jelennek meg újra. Pedig millió és ezermillió teremtés születik meg, akinek néhány négyzetcentiméteren orra, szeme, homloka, arca és szája lesz, mint nekem, és lesz lelke is, mint nekem, de én, én nem térek vissza soha, az énemnek egyetlen felismerhető része sem jelenik meg újra abban a megszámlálhatatlan, különböző teremtésben, akik körülbelül egyformák, és mégis végtelenül eltérnek egymástól... Mibe kapaszkodjék az ember? Kihez forduljon kétségbeesett kiáltásaival? Miben hihetünk? Minden vallás ostoba, gyermekes moráljával és szörnyen ostoba egoista ígéretével. Egyedül a halál bizonyos.

Minden lépés a halálhoz visz közelebb, minden mozdulat, minden lehelet annak az utálatos munkáját sietteti. Lélegzés, alvás, evés, munka, álom, minden, amit csinálunk - halál. Egyszóval, élni annyi, mint meghalni!

Elérkezik egy nap, és sokak számára korán érkezik el, amikor, mint mondani szokás, vége a mulatságnak, mert akármire néz is az ember, a halált látja mögötte. (...) Igen, egyszerre csak megérti az ember, azt sem tudja, miért, hogyan, s akkor az egész életben mindennek megváltozik a színe. Én tizenöt esztendeje érzem, hogy úgy rágódik rajtam, mintha valami rágó férget hordanék magamban. Érzem, hogy lassanként, hónapról hónapra, óráról órára rombol, mint egy összeomlófélben levő házat. Oly tökéletesen eltorzított, hogy rá sem ismerek magamra. Már semmi sincs meg belőlem abból a sugárzó, friss és erős férfiból, aki harmincesztendős koromban voltam. Láttam, amint fehérre festette fekete hajamat, méghozzá micsoda szakértő, gonosz lassúsággal! Elvette feszes bőrömet, izmaimat, fogaimat, egész egykori testemet - nem hagyott mást, csak egy kétségbeesett lelket, és nemsokára elviszi azt is... Igen, felmorzsolt a nyomorult, csöndesen és irtóztatóan, másodpercről másodpercre lassan lerombolta egész lényemet.

A maga korában jókedvű az ember. Annyi mindent remél, ami egyébiránt sohasem következik be. Az én koromban már semmit sem vár... csak a halált.

Mindegy, hogy egy kicsivel több vagy kevesebb tehetsége van-e az embernek, hiszen mindennek vége lesz úgyis.

Én a szerelmes embert törlöm az élők sorából. Hülyének tekintem, sőt, nemcsak hülyének, veszedelmesnek is. Azokkal, akik szerelmesek belém, vagy azt állítják magukról, hogy szerelmesek, megszakítok minden baráti kapcsolatot; először is, mert untatnak, azután meg, mert olyan gyanúsak nekem, mint a veszett kutya, amely akármikor rohamot kaphat. Erkölcsi vesztegzár alá helyezem őket, míg csak a betegségük el nem múlik.

Nincs annál nagyobb boldogság, mint amikor két kéz először szorítja meg egymást; amikor az egyik azt kérdezi: szeretsz? S a másik azt feleli: igen, szeretlek.

Hányan vannak, akik átengednék magukat egy hirtelen vágynak, egy óráig tartó, gyorsan támadt és viharos szeszélynek, a szerelem pillanatnyi csapongásának, ha nem félnének attól, hogy ezt a rövid és felszínes boldogságot helyrehozhatatlan botránnyal és fájdalmas könnyekkel fizetik meg.