Guy de Maupassant

A szerelem olyan, mint a mámor. Aki egyszer ivott, az inni fog, aki szeretett már, mindig fog szeretni.

A gyermekszerelem is csak olyan titokzatos, mint a felnőtt emberé.

A szerelem csak olyan, mint a betegség: többször is érheti ugyanazt az embert s a csapás halálos is lehet, ha a szerelem legyőzhetetlen akadályokba ütközik.

A szerelem olyan, mint a villám; akibe belecsap, annak szívében olyan pusztítást visz véghez, hogy ott soha többé nem csírázhat semmi más érzelem, de még egy álom sem.

A lihegő féltékenység (...) nem kényszeríthet bennünket bűnök és őrültségek elkövetésére úgy, hogy megőrizzük szívünk és agyunk ártatlanságát.

Ábrándos lelkek szerint a tenger óriási, kékes tájakat rejt méhében, s akik a vízbe fúltak, ott görögnek hatalmas halak közt, különös erdőkben, kristálybarlangokban. A folyónak viszont csak fekete mélységei vannak, ahol iszapban rothadnak a hullák. Mégis milyen szép, amikor ragyog a kelő napban, és lágyan csobog zsongó nádasokkal szegett partjai közt!

A földnek a halász számára határai vannak; a folyó viszont, sötétben, holdvilág nélkül: határtalan. Más érzés ez, mint amit a tengerész érez a tenger iránt. Igaz, a tenger sokszor zord és komisz, de kiabál, üvölt, van benne tisztesség; a folyó ellenben csöndes és álnok. Nem morajlik, mindig nesztelenül folyik tova, és számomra a tovasikló víznek ez az örök mozgása félelmetesebb, mint az óceán emeletes hullámai.

Maguk, városlakók, nem tudják, mi a folyó. De figyelje meg, hogy ejti ki ezt a szót egy halász! Az ő számára a folyó maga a titokzatosság, a mélység, az ismeretlen, a káprázatok és lidércek birodalma, ahol éjszaka olyan dolgokat látni, amelyek nincsenek, olyan zajokat hallani, aminőket sosem hall az ember.

Létünk nagy gyötrődése onnét származik, hogy örökösen egyedül vagyunk, és minden erőfeszítésünk, minden tevékenységünk arra irányul, hogy magányunkból kimeneküljünk.

Néha úgy érzem, hogy a megfoghatatlant akarom megfogni, néha meg azt, hogy jeget ölelek, és mire felenged a karomban, engem magamat megdermeszt.

Ha valaki megszereti, ha valaki megosztja vele a gyönyört, azért mindig hálás az emberi állat.

- Magának főképp az kell, hogy szeressék, és ki is mutassák (...). - Ez igaz. Azt imádom. De a szívemnek is kell egy titkos társ. Az a hiú örömöm, ami a nyilvános hódolatban telik, nem gátol meg benne, hogy odaadó és hű legyek, se abban, hogy egy férfinak olyat adjak, amit senki másnak: szívem rendíthetetlen szeretetét, őszinte ragaszkodását, lelkem teljes és titkos bizalmát, és cserébe megkapjam tőle szerető szerelmét, meg azt a nagyon ritka és nagyon édes érzést, hogy nem vagyok egészen egyedül. Ez nem az, amit maga szerelemnek nevez; de azért ez is ér valamit.

Örökké nem lehet szerelmes az ember; legfeljebb hűséges. Gondolja, hogy évekig loboghat szertelen önkívületben a test? Nem, nem. Ami pedig azokat a szeszélyes, heves nőket illeti, akik hosszabb, rövidebb, de vad szenvedélyeket élnek át, azok egyszerűen azt hiszik, hogy az élet is regény. A regényhősök különbözők, a körülmények és a bonyodalmak kiszámíthatatlanok és változók, a végkifejlet nem egyforma. Ez mulattatja, szórakoztatja őket, bevallom, mert a kezdődő, a beteljesült, a múló szerelem érzései mások és mások.

Egy nőnek mindig az a valóságos társadalmi helyzete, aminek az illúzióját fel tudja kelteni.

Az érzelmi diadalok nem ismerik a részvétet.