Guy de Maupassant

A mai férfiak csak annyira szeretik a mai nőket, hogy ne fájjon nekik igazán a szerelem.

Talán a szerelem is legenda, a lélek legendája, amelyben némelyek ösztönösen hisznek, mások meg addig töprengenek rajta, míg a végén ők is csak hisznek benne.

Mi célja lehetett (...) Istennek? Ha az éjszaka rendeltetése az álom, az öntudatlanság, a nyugalom, a nagy feledés, miért kell szebbé tenni az éjszakát, mint a nappalt, miért édesebb, mint a hajnal és az este, és ha a hold, ez a lassú, elbűvölő, a napnál költőibb csillag olyan tapintatos, mintha az volna a feladata, hogy felkeresse, ami a fény elől érzékenyen elrejtőzik - miért világítja át mégis oly ragyogóan a sötétséget? És a szép hangú madarak közül a legszebb hangú énekes miért nem pihen úgy, mint a többi - miért énekli dalát a nyugtalanító homályban? Miért borul a világra ez a fátyol? Miért remeg a szív, szorong a lélek, s miért bágyad el a test? Mire való ennyiféle csábítás, ha nem az emberhez szól, aki nem is látja, hiszen ágyában fekszik.

Isten csak azért teremtette az asszonyt, hogy kísértésbe vigye és próbára tegye a férfit. Védekező óvatossággal szabad csak közeledni hozzá, félni kell tőle, akár a csapdától.

A férfi, aki napfénynél normálisan szeret, holdfénynél őrjöngően imád.

Tudom, hogy a szerelem magának afféle étvágy, nekem viszont valamiképpen (...) a lelkek közössége volna, ami nagyon más, mint amit a férfiak elképzelnek.

Az élet egy magaslat. Amíg fölfelé kapaszkodik az ember, a csúcsot nézi és boldog, de amikor fölér és letekint, egyszer csak meglátja a lejtőt. (...) Fölfelé hosszú az út, lefelé viszont nagyon is rövid.

Távolból sokat gondolunk azokra, akiket szeretünk, de már megszoktuk, hogy nem láthatjuk őket mindig, és ha újra találkozunk, szeretetünkbe valamiféle tartózkodás keveredik, míg csak a közös élet ismét össze nem forraszt velük.

Most először vette észre, hogy két ember sohasem tud egymás lelkéig eljutni, gondolataik legmélyére; hogy egymás mellett járnak, néha egymásba fonódnak, de nem válnak eggyé; hogy erkölcsi lénye mindenkinek magányos marad egész életében.

Érzelmeinkben vannak titkok, amiket a józan ész semmiképpen nem fejthet meg.

El tudsz képzelni siralmasabb perceket, mint amikor besötétedik idegen helyen? Csak megyünk, megyünk előre (...) mintha álmodnánk. Belenézünk arcokba, melyeket még soha nem láttunk, és nem is látjuk őket többé soha. (...) Szívünk összeszorul, lábunk már botladozik, a lélek fél. Csak megyünk, mintha menekülnénk.

Az ember sose ismeri meg azokat, akiket őrülten imádna.

Egy olyan ember megy át a gondolatvilágunkban, akivel találkozunk, majd aki ismerősünk lesz, majd bizalmasunk, szerelmesünk. Óráról órára jobban birtokunkba vesszük őt, észrevétlenül; birtokunkba vesszük a vonásait, a mozdulatait, a tartását, testi valóját és lelki valóját. Belénk hatol, a szemünkbe és a szívünkbe, a hangjával, minden taglejtésével, azzal, amit mond, és azzal, amit gondol. Magunkba szívjuk és megértjük, mosolyának és szavának minden árnyalatát kitaláljuk; végül már mintha mindenestül a miénk lenne, annyira szeretünk, még öntudatlanul, mindent, ami ő, és mindent, ami tőle való.