Füst Milán

Könnyzacskót teremtettek nekünk, mintha előre úgy tervezték volna, hogy sírni fogunk.

Nincsen sivárabb, agy-szárítóbb munkálkodás, mint mikor az ember állandóan okos.

Nem egyféle ész kell az élet megítéléséhez. (...) Aki egyetlen szempontból nézi a világot, akármilyen eszesnek mutatkozik is ebben, az ostobán fog ítélkezni.

Az első bűn elkövetése után rendesen így szól magához a bűnös: - most már mindegy. - És elköveti a másodikat is. Fontos szó ez. Első bűnét esetleg nagy lelki tusa után követte el, de a másodikhoz nagyon hozzásegíti ez a "most már mindegy". (...) Továbbá: aki bűnösnek érzi magát és a bűnbe mindjobban belesüllyed, rendesen társat is keres a süllyedéshez, másokat is igyekszik magával rántani, mert ha más is elköveti ugyanazt, ez valamelyest mégiscsak mentesíti őt.

A jóindulatot voltaképp az áldozat nagyságával kellene mérni. Egy szelet kenyérnek adománya valamely koldus részéről nagyobb áldozat, mint ha egy gazdag ember telket vesz neked.

A táplálék jó, feltéve, hogy éhes valaki. Ha már nem éhes és étellel tömik még tovább, akkor a táplálék már rossz. Egy táj vagy egy kép, vagy egy zenemű, egy költemény csak addig lehet szép, míg a sors, vagy a körülmények nem kényszerítenek rá, hogy örökké azt nézd, vagy azt hallgasd. A legszebb dal is, ha két napig egyfolytában kell hallanod, elviselhetetlenné válik.

Az anya kilenc hónapig hordta ki gyerekét, szoptatni fogja, ápolni fogja, ha beteg lesz, nevelni, tanítani, ezernyi gondban lesz érte, - ilyen nehezen jön létre az ember! És hogy pusztul el? Egyetlen golyó elég neki, egy kis golyó is, vagy egy rossz tűszúrás, egy légycsípés, egy torokgyulladás, - mert bár az ember végtelenül sok kínt és bánatot elbír, sokszor azonban narancshéjon elcsúszik az egész élete.

Ugyanaz az erő teremti a rosszat és jót s innen van az, hogy amit mi rossznak nevezünk, abból jó is fakad számunkra s amit jónak érzünk, abból megannyi rossz. A nap érleli a kendert s ugyanakkor porlasztja a kenderkötelet. A nap élteti a bárányt, de a tigrist is. Ami fejleszti az értelmet, sorvasztja az ösztönöket. Ugyanaz a szél hajtja malmaidat s hordja el termőföldedet. A tudás fejleszti értelmedet s teszi tönkre eredendő, ártatlan és szép naivitásodat. A poklok kínjai tanítanak élettapasztalatra.

Az ember, mihelyt a létezését rázza meg valami gyökerestől, az egészet, a mivoltát, akkor ott áll meztelen. A lelke. Mert olyan ez, mint a fergetegek, ez aztán igazán elsöpri előle, amivel annyit nyűglődött: az apró keserveket és bajokat, s felbukkan, mint a nap, a létezésnek egy sohasem sejtett mélysége és csodás öröme. Ráeszmél arra a csodára, hogy él.

Végül is mi a boldogság? Lábadozásféle, valószínűleg. Egy kis világosság a ködök és homály tömkelege után. Egy kis tisztaság a zűrzavar után.

A romlottságban valami döbbenetes egyszerűség is, gondolt már erre valaki? Hogy milyen természetes a bűn, s ennélfogva micsoda lenyűgöző ereje van? Mint az álmainknak. S hogy nem az ártatlanság is benne foglaltatik-e akkor? Ha valaminek ekkora természetessége van az emberi szívben?

Az igazat hiszik el a legkevésbé, ami természetes is. Lévén az oly fantasztikus olykor - a leghihetetlenebb. Amit semmiféle képzelet nem tud kitalálni.

S vannak szavak, amelyek végzetesek, tudjuk, s amellett még csak nem is igazak. Vagy nem egészen. Mert mihelyt kiszalad a száján, hogy nem szeret, vagy ilyesmi, hogy nem tud velem élni - minden eldőlt, mert visszavonhatja-e másnap? Vagyis formákon múlik az élet.

Beszéd

Kik azok, akik tökéletesen egymáshoz valók, ki mutat nékem ily boldogokat? Az embernek sokat kell tudni elviselni, mindig és mindenütt a világon, ez az igazság.