Füst Milán

Ha a jóknak okvetlenül jutalom járna jóságukért, akkor a jóság nem erény volna, hanem üzlet, életbiztosítás s akkor nyilván minden gonosz is igyekezne jónak látszani. Befizetem a díjat, jót cselekszem s öregkorom biztosítva van, mert a jutalom nem maradhat el. Így viszont: ha nincs is jutalom, akkor is jó vagyok, - ez a hajlandóság a jóságot erénnyé minősíti.

Hát nem délibábos hab az ember egész élete? Mire körülnézel, elmúlt, a múltad meg sehol nincs, hiába keresed padláson, pincében (...). Hol a múltad? A fejedben, másutt sehol nincsen többé. S mindez a sok komédia a halál árnyékában megy végbe s mondom, olyan ez, mint valami árnyképek a falon.

Minél jobban készülsz az örömre, minél jobban figyeled magadat, minél jobban akarod az örömöt, annál kevésbé sikerül örülnöd. Ezért olyan siralmas a legtöbb nászéjszaka s ezért oly boldogítók némely véletlen események (...). Egyszóval: az öröm olyan galamb, amely a laza lélekre száll sokkal szívesebben, mint a feszült lélekre.

Igazán olyan jó-e a fiatalság? Akkor mért olyan keserűek a fiatalok? Mert azok keserűek csak igazán és nem az öregség. A fiatalok nagy életerejének ugyanis még sok a vágya, az öregség viszont mégis inkább derűre hajló, ez a tapasztalatom. Mert totyog és azt mondja: - átúsztam a folyót, mögöttem a baj, az élet nem is volt olyan nehéz, gyertek utánam. Az ifjúság viszont néz a folyóra és azt mondja: - jaj, ezt kell átúsznom, hisz tele van örvénnyel.

Hallod-e, egyetlen fiam. Én vagyok oka életednek. De nekem volt gyönyörűség gügyögésedet is hallanom. Te valóban nem kérted az életet tőlem, ez így igaz. Tehát nékem kell hálásabbnak lennem nálad, azért, hogy itt vagy.

A felháborodás nélküli ember, - elviselhetetlen lény. Fel kell tudnod háborodnod - s még mindig. Mihelyt az életbölcsességed akkora, hogy megfoszt indulataidtól, - s különösen: ha még véleményedtől is megfoszt: már értéktelenné is válik. - Aki mindent megért s mindent megbocsát: tűrhetetlen lény az!

Megújul a vágy, mint az újhold, - jön és elmúlik... Meghal jelenem és siratom, de vágyva várom, ami reá következik. Örülök a fejlődésnek: vagyis sürgetem jelenem halálát. S ez a bonyolult összevisszaság néha olyannyira átlátszó és egyszerű rendszerré világosodik nekem, hogy szinte gyönyörködöm a konstrukció tisztaságában.

A múlt biztos és erős: - tragikus, mert nem vitázhatsz vele többé. - S amint alattomosan csúsznak a pillanatok - érzed: hogy lassan biztossá válik az, ami bizonytalan jövőként libegett előtted - s mint jelen úgyszólván elviselhetetlen...

Úgy látszik, minden emberi kapcsolat egyesülés, - a másik lényével való vegyülés... A barátság is... Furcsa, mennyire törekszik erre az emberi lélek... - s mégis... egy ellenállás is dolgozik benne... Egy másik erő feszíti, hogy függetlenségre törekedjék, ne adja fel egészen önállóságát...

Az egyedüllét nem mindig a legjobb környezete a lélek magányának. Változatosság kell neked ó magányom: s nékem vigyáznom illik, hogy meg ne und magad! Menjünk emberek közé! - Sokáig voltál egyedül: - mint a nyíl repülsz emberi hangok körébe... Egy kicsit boldog is vagy s reménykedel... S nemsokára valami úgy hajt vissza odúdba... Undorodol, - megcsömörlöttél... Oda-vissza... Oda-vissza...

Az egyesülés egyszerű, a szerelem bonyolult, azért is csodálkozik úgy az ember, mikor ebben az egyszerűségben az összes bonyolultságok, ha csak egy pillanatra is, de feloldódnak.

Valóságos kincsei vagyunk egymásnak annálfogva, hogy kétneműek vagyunk. - Nem győzzük csodálni, szeretni, vizsgálni egymást - s mindezt a csodát ama sokat megcsodált kis különbség hozza létre, amely ember és ember között van. - Ez a kicsiség minden örömünk, érdeklődésünk minden tárgya, ez teszi az életet figyelemreméltóvá.

A magányra szükségem van, mint a levegőre. Ha sokat vagyok idegenek között s nem vonulhatok vissza otthonomba: - mintha a lelkemet vesztettem volna el!

Beszélni: - Nem irtóztok? Minden szavatoknál remegnetek kellene... S egy óráig mérlegelni minden szót... Nem adja-e ki titkaitokat? Nem árulja-e el, hogy kik vagytok... s nem csúszik-e ki mellette még egy másik, - valami jeladás arról, hogy hol bujkáltok álmaitokban? S nem válik-e ténnyé, jóvátehetetlen valósággá, ami lelketek sötétségében eddig, mint bizonytalan árnyék imbolygott csupán? A beszéd árulótok, - jól vigyázzatok!