Füst Milán

Egyik pszichológus barátom fülem hallatára így korholt dühösen egy fiatalembert - igaz, hogy ez az intelme csak a nőkre vonatkozott: - Mit vársz? Hogy a hangszer magától szólaljon meg? Ostoba. Valaha, a boldog ősidőkben magától szólalt meg, de ma már bánni kell vele tudni, ha valaki azt akarja, hogy édes dallamot adjon és ne kétségbeesett sikolyokat.

Az emberi lén mindig és mindenhol kénytelen elkeseríteni életét, különben nem lehet boldog. Mert földi paradicsom csak ott lehet, ahol a pokol is jelen van. (Rettenetes szomjúság hozhatja csak létre a kielégülés édes, velőkig hasító gyönyöreit s a rettenetes félelem a boldog megnyugvást.)

A magány a pesszimizmus melegágya.

Szeretjük-e azt, ha vannak illúzióink? (...) Sőt féltve őrizzük is, nehogy a valóság teljesebb megismerése tönkretehesse azokat.

A múlt azzal a jóakarattal ítélendő meg, amellyel az összes jóvátehetetlen dolgok.

Én már a szerelemről szóló himnuszt jobban szeretem, mint magát a szerelmet... S mégis, néha úgy érzem - egy meleg kis test az ember mellett: ez minden, amit az ember kaphat... Ez az állandóság illúziója: - s az illúzió talán mégiscsak minden!

A szeretet gyűlölni és gyilkolni is tud, de a jóság soha!

A boldog ember nem lehet meg egészség nélkül, de maga az egészség nem tesz boldoggá.

A beszédes, nyílt ember mindig fél a hallgatag, zárkózott embertől, mindig tökéletlennek érzi magát képzelt tökéletessége előtt.

A legnagyobb konfliktus életünkben: ha az ember nem szeretheti azt, akit szeretni akarna.

Oh jól vigyázz, mert anyád nyelvét bízták rád a századok S azt meg kell védened. Hallgass reám. Egy láthatatlan lángolás Teremté meg e nagy világot s benned az lobog. Mert néked is van lángod: Szent e nyelv! S több kincsed nincs neked!

Ha van igazság, mért kell azt keresni, s ha már keresni kell is, mért nem lehet megtalálni soha?

A távollét szerelmesek közt úgy hat, mint a szél a tűzre: a kis szerelmet eloltja, a nagyot tűzvésszé növeli.