Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij

Ahogy az anya örül, amikor észreveszi csecsemőjének első mosolyát, pontosan ugyanúgy örül az Isten is, valahányszor meglátja az égből, hogy teljes szívből imádkozni készül egy bűnös.

Minden embernek legalább egyvalakije kell hogy legyen, aki szánja!

Azzal ugyan senkit meg nem javítasz, ha eltaszítod.

Sose kezeskedjék olyasmiről, ami férj és feleség, vagy szeretők között történik. Ott mindig van egy zugocska, amelyet csak ők ketten ismernek, senki más a világon.

Ki-ki magáról gondoskodik, és az éli világát a legvígabban, aki a legjobban be tudja csapni magát.

Csak a lelki nemessége meglegyen valakinek, mást mindent megszerezhet tehetséggel, tudással, értelemmel, zsenialitással.

Ha felállsz a helyedről, elhaladsz mellettem, téged nézlek, téged figyellek; ha átsuhog a szobán a ruhád, majd elakad a szívem, ha kimégy a szobából, minden szavadat felidézem, még a hangodat is, ahogy mondtad; ezen az éjszakán pedig semmire sem gondoltam, egyre azt hallgattam, hogyan lélegzel álmodban, és hogyan fordultál meg kétszer is...

Nekem állandóan úgy rémlik, hogy a világon sokkal több a tolvaj, mint a nem tolvaj, és hogy nincs olyan becsületes ember, aki legalább életében egyszer ne lopott volna valamit.

A jószívű, de esztelen bolond éppen olyan szerencsétlen bolond, mint az eszes, de szívtelen bolond.

A szépségről nehéz véleményt mondani... a szépség - talány.

Az olyan ember, akit túlságosan elragad a szenvedély - kivált, ha benne van a korban -, teljesen elvakul, és még ott is reményt sejt, ahol egyáltalán nincs; sőt elveszti józan eszét, és úgy cselekszik, mint egy ostoba gyermek, még akkor is, ha a bölcsek bölcse.

Csak lustaságból ered az, hogy az emberek látszat szerint osztályozzák egymást, és nem találnak egymásban semmit...

Mert hogy igen nagy bűnös vagy, az igaz (...), kivált azért nagy a bűnöd, mert haszontalanul áldoztad fel és dobtad oda magadat. Ez ne volna förtelem? Nem förtelem, hogy mocsokban élsz, mikor annyira gyűlölöd a mocskot, és magad is tudod (csak a szemedet kell kinyitni), hogy senkinek nem használsz ezzel, senkit semmitől meg nem mentesz?

Ott ül a förtelmes szakadék szélén, a pusztulás szélén, már húzza lefelé a mélység, és ő csak legyint, befogja a fülét, mikor a veszedelemre figyelmeztetik! De hát mire vár? Csodára talán? Igen, csakis így lehet! Hát nem a téboly tünetei ezek?

Noha alig egy perccel előbb még emberek társaságára vágyott, az első valóban hozzá intézett szóra feltámadt megszokott érzése, az ingerültség és ellenszenv minden idegen iránt, aki személyéhez próbál vagy csak szándékozik férkőzni.