Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij

A tudat túltengése - betegség, igazi, hamisítatlan betegség. Az ember mindennapi életéhez bőven elég lenne az átlagos emberi tudat, tehát a fele, a negyede is annak az adagnak, amely a mi szerencsétlen tizenkilencedik századunk fejlett emberének osztályrészéül jut.

Arra törekedtem, hogy ő maga valljon be nekem mindent, bár különben elismertem, hogy bizonyos dolgokat talán csakugyan nehéz bevallani. Ő is a vesémbe látott, vagyis teljesen tisztában volt azzal, hogy a veséjébe látok, sőt haragszom rá, így hát ő is haragudott rám, amiért haragszom rá, és a veséjébe látok.

Különösen szeressétek a gyermekeket, mert vétek nélkül valók, mint az angyalok. A mi örömünkre vannak a világon, hogy jobbá tegyék szívünket.

Az önáltatás mélyebben gyökerezik, mint amikor másoknak hazudunk.

Lángolunk a legnemesebb eszményekért, csak éppen azzal a feltétellel, hogy maguktól váljanak elérhetővé... és főleg ingyen.

Ne féljetek az emberek bűnétől, testvéreim, bűnében is szeressétek az embert. (...) Mert e földön senki sem lehet bírája egy bűnösnek, amíg a bíró maga rá nem ébred, hogy ő is pontosan ugyanolyan bűnös, mint az előtte álló.

Aki önmagának hazudik, és a tulajdon hazugságát hallgatja, odáig jut, hogy nem fedez fel semmilyen igazságot se magában, se maga körül, így aztán tiszteletlenségbe süllyed mind magával, mind másokkal szemben. Ha meg nem tisztel senkit, szeretni sem tud többé.

A szerelem éppen abban áll, hogy szerelmünk tárgya önként felruház a zsarnokoskodás jogával.

Minden embernek, akárki legyen is, történik az életében olyasmi, amire úgy emlékszik vissza, vagy legalábbis hajlamos úgy visszatekinteni, mint rendkívüli, fantasztikus, a szabályszerűtől eltérő, majdnem csodaszerű eseményre - legyen ez bár álom, találkozás, jóslat, előérzet vagy más efféle.

Nincs jogom másokat elítélni, mert "nem tudok szenvedni", márpedig meg kell szenvedni azért a jogért, hogy az ember mások bírája lehessen.

Ha valaki becsületet prédikál, önmaga is legyen becsületes... ez az én logikám, és ha nem helyes, azt sem bánom.

Az embereket úgy szeretni, mint amilyenek, teljességgel lehetetlen. És mégis szeretni kell őket. Tégy hát jót velük úgy, hogy erőt veszel érzéseiden, befogod az orrod, és behunyod a szemedet (ez utóbbi elengedhetetlen). Tűrd el tőlük a rosszat, lehetőleg ne haragudjál rájuk, "emlékezvén rá, hogy te is ember vagy".

Hallgatni jó, veszélytelen és szép. (...) A hallgatás mindig szép, a hallgatag ember szebb, mint az, aki beszél.

Nincs olyan rejtett titok, amely napvilágra ne kerülne.