Daniel Gottlieb

Ha békét akarunk, akkor bennünk is békének kell lennie, nem elég csak beszélni róla.

A halál árnyékában csak az tud nevetni, aki őszintén, nyitott szívvel, nyitott lélekkel néz vele szembe.

Nézz a másik ember szemébe. Érzékeny, sebezhető lényt fogsz látni, valakit, aki biztonságot, boldogságot, szeretetet keres. Valakit, aki képes nagy, önzetlen együttérzésre, aztán kizárólag önmagát tartva szem előtt gázol át másokon. Valakit, akit megsebeztek, és aki cserébe szintén sebeket osztott. Aki képmutató, gyermeki, árva, harcos és hős egyszerre. Olyan embert, aki több szeretetet akar. És ha mélyen a szemébe nézel, akkor meglátod a lelkét. És fölfedezed benne azt, amit saját emberi mivoltodból már ismersz.

Fénysebességgel száguldunk át az életen, és nem érezzük a fájdalmat, amelyet a testünk/lelkünk érez. (...) Cserbenhagynak, kihúzzák lábunk alól a talajt, saját mércénknek sem tudunk megfelelni, s míg egész életünkben küzdünk ezekkel a nehéz érzelmekkel, a velük járó sebezhetőségről nem veszünk tudomást.

Hogy kik vagyunk, csak személyes névmás nélkül határozható meg. Mert a tetteink számítanak.

Ha nem ragaszkodunk foggal-körömmel a vágyainkhoz, akkor vágyálom lesz az akarásból, majd szertefoszlik az is. (...) A vágy csak egy nagyobb baj tünete, de nem mozgósít tettekre.

Néha bonyolultan, zavarba ejtően működik a szeretet. Nem mindig melegít, nem mindig ad biztonságot. De mindig bensőséges és nélkülözhetetlen.

Nem akkor lesz béke, ha csatát nyerünk, hanem akkor, ha abbahagyjuk a hadakozást.

Bátorság kell ahhoz, hogy a szívünket megnyitva védtelenné váljunk, kockáztassunk, sebeket kapjunk, miközben folyton csak reszketünk magunkért és azokért, akik fontosak nekünk.

Amikor ökölbe szorítjuk a kezünket, a szívünk bezárul, védekezik az újabb sérülés ellen - neheztelésünk olyan, mint a var: védi a seb érzékeny felületét a fertőzésektől. De ha túl sokáig ottmarad a var, a seb talán sosem gyógyul be alatta.

A remény mindig a jövőre vonatkozik. És nem mindig jó. Mert megbéklyózhat a hit vagy a várakozás, hogy a jövőben történik majd valami, ami megváltoztatja az életünket.

A harag nagyon megnehezíti a kín oldását: nem lehet egyszerre izzón gyűlölni, és együttérzéssel tekinteni önmagunkra.

A megbocsátásnak semmi köze a megbékéléshez, és nem azt jelenti, hogy immár ártatlannak tekintjük a bűnelkövetőt. A megbocsátás folyamat, amelynek során megválunk sértettségünktől.

Természetes, hogy az igazságtalanság - a sérelem minden fajtája - haragot vált ki az emberből. Jó szolgálatot tesz a harag. Mozgósítja a "küzdj vagy fuss" reakciót, ez pedig segít a túlélésben. És védi a sebet.

Félünk a haláltól, mert nincs fölötte uralmunk. És félünk azért is, mert szeretünk élni. Azt hiszem, a halállal kapcsolatos szorongásunk teljesen normális. Akkor van baj, ha tagadjuk, hogy szoronganánk.