Daniel Gottlieb

Azokon az utakon gondolkodom, amelyeket életünk során végigjárunk. Miközben a válaszokat keressük, gyakran ösztönösen arrafelé indulunk, ahol több a fény. Pedig néha nem ártana a sötétben keresgélnünk.

Amikor egy szülő nem teszi a maga dolgát (...), akkor valójában jelzálogkölcsönt vesz fel a lelkére. És amikor jelzálogkölcsönt vesz fel a lelkére, a gyermekeivel fizetteti meg a kamatot.

A változás mindannyiunk számára nehéz. (...) Minden változás veszteséggel jár, és valahányszor elveszítünk valamit, mindenáron vissza akarjuk szerezni. (...) Minden változás veszteség, és minden veszteség változás.

Másokat megajándékozni akkor a legértékesebb, ha azt halkan és önzetlenül tesszük.

El kell indulnod önmagad felé -, hogy kialakítsd a saját életed. Vidd magaddal a szüleidtől, nagyszüleidtől és tanáraidtól szerzett bölcsességeket. De ne feledd, hogy az ő bölcsességük nem feltétlenül a te igazságod.

A fájdalom mindig a tegnapi napot sírja vissza - azt, ami volt, de már nincs többé. Ha a fájdalom nem múlik el gyorsan, magunkat okoljuk, amiért még nem léptünk túl rajta, hogy nem vagyunk eléggé erősek, vagy hogy túlontúl sebezhetőek vagyunk.

A kérdés nem az, hogy vannak-e vágyaink, hiszen hogyne volnának. Életre, szeretetre, biztonságra és boldogságra vágyunk. Vágyunk arra is, hogy gondunkat viseljék. A nagy kérdés azonban az, hogy hogyan kezeljük a vágyainkat. Mit teszünk szükségleteink kielégítése érdekében? És hogyan kezeljük csalódottságunkat, ha ezek a vágyaink nem teljesülnek.

Az embereknek csak akkor nyílik rá alkalmuk, hogy kedvesek legyenek és segítsenek, ha te felhagysz azzal, hogy bátornak és erősnek mutasd magad, amikor nem vagy az.

A jogos felháborodás olyan, mint amikor az éhes ember cukorkát kap. Jólesik, de csak rövid ideig.

Azt hiszem, szögletesen születünk, és gömbölyűen halunk meg. (...) Ahogy az élet vize átmos minket, elveszítjük kiszögelléseinket, ami a javunkat szolgálhatja. (...) Ugyanakkor veszíthetünk abból a határtalan bölcsességből, amellyel születtünk. De a bölcsességnek a nyomai azért velünk maradnak, épp csak ki nem bökik a szemünket.

Amikor egy kapcsolat elindul a megkeseredés útján, a részletek eltérőek, de az érzelmek nagyjából azonosak: elárulás, csalódás, összetört álmok és halálos csend.

A lelkünk akkor nyer megnyugvást, amikor egészen egyszerűen felhagyunk a küzdelemmel, és tudomásul vesszük a tényeket.

A hiány olyan, mint egy sajgó pont a szívemben. Sokkal jobb érzés, mint amikor dühös voltam rá, vagy ami még rosszabb, amikor nem engedtem, hogy bármit is érezzek iránta. A hiánya az jelzi, hogy szeretem.