D. Tóth Kriszta
Akárki akármit mond, dohányozni jó. Még akkor is, ha megöl. Mert előbb-utóbb megöl.
A világ attól szép és izgalmas, hogy néha leveri a glazúrt a térdünkről.
A békesség még soha sehol nem mozgatta meg a világot.
A hamvasztást a mai napig a lehető legjobb ötletnek tartom. Az ember a földből nem megy sehová. Engem ne temessenek koporsóba. Belegondolni is rossz, hogy mi történne ott a testemmel. Felfordul a gyomrom, tényleg. Ha elhamvasztanak, az tiszta ügy. Egy kézzel fogható urna, kis helyet foglal, nincs vele gond.
A hosszú házasság titka a külön hálószoba.
Amikor két egymásnak ennyire ismerős test mozog együtt, akkor nem kell figyelni semmi másra, csak a gondolatokra és a zenére. A testek úgyis pontosan tudják, mit csinál a másik. Zsigerből.
Egy döntés végrehajtásában (...) fontos szerepet játszik, ha hangosan is kimondja az ember. Magának, szavakkal.
Az összeesküvés-elméletekben éppen az a jó, hogy nagyon nehéz bizonyítani őket - vagy épp az ellenkezőjüket, viszont remekül föl lehet használni őket mindenféle furcsa élethelyzet megmagyarázására.
Nagylánnyá válni kemény munka. (...) Azzal jár, hogy az ember hoz egy nagy csokor, sokszor kellemetlen döntést. Elkövet jó néhány hibát, amelyekből megpróbál tanulni. Tisztába kerül saját korlátaival, miközben rájön az erősségeire. Mer büszke lenni rájuk. És mindeközben kezeli azt a folyamatos változást, amely végbemegy benne és a környezete hozzá fűződő viszonyában.
Minden, amit eddig tettem, minden, amit létrehoztam, örökre az enyém marad.
Ez a kemény, stabil anyag az, ami az első pillanattól kezdve, hogy megláttuk egymást, ott volt közöttünk. Erre építettük először kilátástalannak tűnő, de később mégiscsak beteljesülő kapcsolatunkat, aztán meg a korán érkezett, de hamar csodává váló családunkat. A titokzatos kemény, stabil anyag az utolsó mentsvárunk, ha vitatkozunk, és már egyikünknek sincs kedve szólni a másikhoz. Ha végül beleütközik a körmünk, tapintása emlékeztet arra, hogy van egy igen nyomós és megkérdőjelezhetetlen ok, amiért mi ketten összekötöttük az életünket. Ezt az anyagot akár úgy is hívhatjuk, hogy szerelem.
Az ember teljesen megbolondul, ha szülővé válik. Alternatív valóságban éli az életét, ahol a veszélyek sokkal nagyobbak (igaz, az örömök is hisztérikusak), ahol az idő relativizálódik, ahol minden köhögés halálos kór jele, ahol egy-egy frissen tanult mondóka azt bizonyítja, hogy a gyerek, mondjuk ki, egy igazi zseni. Szülőként minden olyan "nagyon-nagyon". Nem ismerünk mértékletességet. Minden exkluzívnak tűnik, pedig a valóságban a gyereknevelés a világ leginkább egyetemes élménye.
Az ember éldegél a családjával, aztán amikor a mókuskerék lassít egy picit, körülnéz, és nem ismeri föl a világot, meg a benne élőket.
Az óvoda, a hároméves kor egy igazi vízválasztó. És nem csak azért, mert a gyerek fejlődésében fontos dolgok történnek, mire betölti a hármat, hanem azért is, mert addig tart a gyes Magyarországon. (...) Ezt a három évet ugyanis olyannyira belemasszírozták a magyar emberekbe, hogy menthetetlenül ott maradt a bőrünk alatt. Aki otthon marad három évig, az hajlamos azt gondolni, papírja van arról, hogy "jó anya", aki meg nem, az örök életre szóló lelkiismeret-furdalássál küszködik.
Az óvoda (...) épp olyan, mint az élet. Tele vadászokkal és ragadozókkal. Mimózákkal és agresszorokkal. Kihívásokkal és csalódásokkal. Ahol a figyelem minden percéért meg kell harcolni.