D. Tóth Kriszta

A kisunokára olyan nagy szüksége van a hatvanas mami- és papi-szíveknek, mint az emberbőrnek a napsütésre február végén.

Egy baba születése minden családot szorosabbra fűz. Az ez alóli kivételek rendre nagyon elszomorítanak.

Mi magunk döntünk arról, ha nem is tudatosan, hogy honnan vesszük mindennapi boldogságunkat. Mindenki máshonnan. Még családon belül is.

A Gyűjtő és a Selejtező küzdelme. A Gyűjtő halmoz, eltesz, leprésel, báláz, dobozol. A Selejtező szortíroz, likvidál, eltakarít, lenulláz.

Sokáig azt hittem, a gyereknevelés arról szól, hogy folyamatosan oktatnom kell a lányomat - az életre, a világra. Tudatosan, felkészülten, könyvek és hanganyagok segítségével. Megvásároltam egy rakat módszertani kötetet, amelyek a hozzám hasonló utánaolvasós, aggódós szülőket voltak hivatottak felkészíteni életük "legszebb, de egyben legnehezebb feladatára". Volt, hogy úgy éreztem: menten összeroppanok a felelősség súlya alatt. (...) Hiába a felkészültség papíron - hol és ki biztosítja, hogy majd jó anyukája is leszek a lányomnak? Tudják, olyan, aki "megfelelően felkészíti gyermekét a nagybetűs Életre", hogy a közhelyeknél maradjunk. Divatos kifejezéssel élve, szétparáztam magam azon, hogy vajon hogyan fogom tudni átadni az élet alapszabályait a gyerekemnek. És amikor a szakirodalomtól sem igazán lettem okosabb, majdnem összeomlottam. (...) Szóval, szép lassan, fokozatosan "lejöttem a szerről", elpakoltam a könyvhalmokat. (...) Nem kell ide szakirodalom, módszertan és oktatócédé. Ide a mama kell, méghozzá sokszor és rendszeresen, ha lehet, nyugodt, kiegyensúlyozott lelkiállapotban. Óriási megkönnyebbülést okozott, amikor láttam, hogy a lányom milyen hálás azért, ha együtt vagyunk. Ennyi, nem több. Együtt. Vagyunk. Csak úgy, tesszük a dolgunkat. Ha nekem van dolgom, akkor az én dolgomat tesszük együtt közösen, ha pedig neki, akkor azt.

A gyereket nem kell folyamatosan oktatni. Nem kell táncot ráerőltetni, ha ő éppen gyurmázna, és gyerekdalokat sem kell lenyomni a torkán, ha inkább megnézne egy Kisvakond-epizódot a tévében. A gyerekkel egyszerűen együtt kell élni. Tenni a dolgunkat, közben beszélni hozzá, és hagyni, hogy kérdezzen és bekapcsolódjon. Ha a kádat sikálom, és ő körülöttem téblábol, a kezébe adok egy szivacsot. Ha sminkelem magam, kap egy ecsetet, hogy kifesthesse a babáját. Segít kipakolni a mosogatógépet, elrakni a vasalt ruhát, szortírozni a névjegykártyákat. Miközben szöget verek be a falba, a szerszámos dobozt rámolja, és mindennek tudni akarja a nevét. A világ, a maga egyszerűségében, nagyon izgalmas hely. És ő abban a szerencsés helyzetben van, hogy ezt nagyon jól tudja.

A gyerek egy patak, később folyó, aztán folyam. Mi, a szülei legfeljebb a medret biztosíthatjuk neki, de az utat ő töri magának. Réges-rég, mondom, megboldogult hajadonkoromban elhatároztam, hogy ha egyszer gyerekem lesz, minél többet megmutatok majd neki a világból. Nem feltétlenül földrajzilag (...), hanem a maga egyszerű szépségében. A mindennapi élet feladatait és gyönyörűségeit. Történeteket, könyveket, zenét, képzőművészetet, a természetet, mindenféle tudást, ami a birtokunkban van, és azt, hogy hol talál választ a kérdéseire. Valahogy úgy éreztem, hogy a legnagyobb ajándék, amit adhatok neki, a választás lehetősége, és a bizalom, hogy jól választ - vagy legalábbis képes tanulni a rossz választásaiból.

A humor mankó. Ha a legnehezebb pillanatokban a hónunk alá vesszük, segít kiegyenesedni. Feloldoz, meggyógyít és kibékít. Az egyik legnagyobb emberi találmány a szerelem óta.

Amikor az ember azt kívánja, hogy azon nyomban süllyedjen el a világ szeme elől, ám ez fizikai lehetetlenség, egyetlenegy dolog segít: ha belevigyorgunk a világ kíváncsiskodó arcába.

Nincs egy szülőnek nagyobb fájdalom annál, mint amikor nem neki, hanem a gyerekének fáj.

Szülővé válni, a spontaneitást elveszteni, a kettőről a háromra lépni óriási sokk minden párnak, még azoknak is, akik mérőszalag segítségével tervezik a családot, és percre pontosan akkor születik a gyerekük, amikorra ők kalibrálták.

Anyának lenni, noha kívülről ez nagyon másként látszik, a világ egyik legmagányosabb feladata. Telis-tele van az ember kérdésekkel és kételyekkel, amelyeket vagy megfogalmaz a környezetének, vagy nem. Ha úgy dönt, hogy utánanéz, akkor leöntik mindenféle információval, mint valami nyúlós masszával, hogy alig győz levegőt kapni alatta. A túlélés a tét, kinek van itt ideje mindig, minden egyes problémát átgondoltan és megfontoltan megoldani. Ráadásul, ha egy kész, rögtön ott van helyette három másik. És senkire, ismétlem, senkire nem számíthat úgy, ahogy saját magára.

Komoly lecke azzal szembesülni, hogy vannak emberek, akik csak azért olvasnak bele a cikkekbe, hogy megkeressék a csomót a kákán.