D. Tóth Kriszta

Az ember akkor lesz felnőtt - legyen akárhány éves -, amikor elveszti mind a két szülőjét.

Lehetsz amazon, sőt, legyél az, ha érzed magadban az elhivatottságot. Ölts páncélt, eredj a harcmezőre, győzd le Árészt, a háború istenét, mentsd meg a világot a gonosztól, állj ki az igazadért! Fantasztikus, ha meg tudod tenni, vagy legalább megpróbálni. De, az isten szerelmére, nem kell, hogy mindig, minden helyzetben a tiéd legyen az utolsó szó, a leghangosabban csattanó poén, a legokosabb érv. Ne érts félre, nem azt mondom, hogy játszd el a gyámolításra szoruló, klasszikus "gyenge nőt", csak azért, hogy a férfiak férfiasabbnak érezhessék magukat melletted. Egyszerűen csak merj veszíteni néha, aztán hagyd, hogy bekötözzék a sebeidet.

Az emberi elme és psziché nem szereti a kihívásokat, nem szereti megkérdőjelezni a saját dogmáit, hiszen azok szabják a kereteket az emberi élethez. A dogmáink biztonságot adnak. Megerősítésre vágyunk, nem önvizsgálatra. Mert az önreflexió, pláne annak az esetleges következménye (úgymint: belátom, hogy talán nem nekem van igazam, vagy nem CSAK nekem, újragondolom a dolgot, változtatok a hozzáállásomon és kommunikációmon) kemény meló. Szóval, ha olyan igazság jön szembe, ami alátámasztja, amiben hiszel, akkor megveregetheted a vállad, hátradőlhetsz elégedetten, megy a lájk. Ha viszont a te igazságoddal szemben álló igazság kerül eléd, viszketni kezdesz belül, kényelmetlenül érzed magad, meginog a belső biztonságérzeted... és - mondjuk - megy a passzív agresszív, de annál hangosabb komment.

Ne halogass! Ha valamit mondani akarsz, akkor mondd! Ha kíváncsi vagy, kérdezz! Ha úgy érzed, szereted, mondd ki: szeretlek! Öleld meg, csókold meg, most azonnal! Most, most, most.

Mennyivel egyszerűbb lenne, ha hinnék istenben! Na, nem mintha bármi okom lenne rá. Ha létezik is, egész biztosan totál diszfunkcionális alak. Semmiben, soha nem segített.

A stílus (...) nem terem magától. Meg kell vásárolni. Vagy megörökölni - mármint megtanulni, beszívni az anyatejjel, aztán megszilárdítani saját gyerekszobában.

Egyetlenegy percig se felejtsd el: aki veled tölti az idejét, nagyon szerencsés ember.

Mindig szerettem hamarabb odaérni. Kicsit megszokni a helyet, megfigyelni az embereket, beszívni a környezetet, átvenni a hangulatot, mire megjön, akit várok. Helyzeti előny, vétek lenne kihagyni.

Ha két, sok szempontból összeillő ember társául szegődik egymásnak, akkor a szerelem, de legalábbis a rajongó szeretet majd megtalál.

Léteznek pillanatok, amelyeket szinte tapintani lehet. Az ember érzi a jelentőségüket. Egyszerűen tudja, hogy ott és akkor olyasmi történik, ami meghatározza a jövőjét. Ezeket a pillanatokat még a legkevésbé tudatos emberek sem kerülhetik el, olyan elemi erővel tolja bele őket a sors az arcunkba.

Az a lényeg, hogy a gyereket úgy neveljem, hogy tudjon és merjen kérdezni. Hogy ne fogadja el azonnal a dogmákat. Nem volt nekem bajom azzal, hogy megismeri a Bibliát vagy megtanulja a miatyánkot. Csak az ájtatoskodásnak meg az egyház képmutatásának ne dőljön be. Azt soha nem tudtam elviselni. Ha végül valamilyen oknál fogva úgy dönt, hogy mégis igényli az intézményes egyház útmutatását, ám legyen. Én leszek az utolsó, aki az útjába áll.

Teljesen mindegy, hányszor visznek egy gyereket templomba, mikor bérmálkozik, megkeresztelteti-e majd a saját gyermekeit, jár-e gyónni. Az emberi természet elől nincs menekvés. Az ellen kevés a hit, kevés a vallás, az egyház.

A tanár, aki azt állítja, neki minden diák egyforma, hazudik. A kirándulások, a nyári építőtáborok közben kibújik belőle az ember. Még akkor is, ha ezeket a rokonszenveket igyekszik jó alaposan elföldelni.

A hercegek minden nőt érdekelnek. És mivel nem lehet előre tudni a menetrendjüket, az a legjobb, ha az embernek mindig jó a frizurája, és szépek a körmei.