Agatha Christie

Az élet tragédiája éppen az, hogy az emberek nem változnak.

Az emberi jellem, mon cher, változik. Erősödhet és torzulhat. Hogy milyen is az ember, az csak akkor válik el, amikor próbára teszik... vagyis akkor, ha kiderül, hogy megáll-e az ember a maga lábán vagy sem.

Az ember nem tudja csak úgy kitörölni magából azt, ami egyszer megtörtént. Nem tud úgy tenni, mintha bizonyos dolgok nem történtek volna meg.

Amikor az ember egy rossz álom kellős közepén találja magát, csak mindennapi dolgokba kapaszkodhat.

Felejteni akar - mindent, mindent elfelejteni. Mintha minden, ami eddig történt, csak álom lett volna. Elmúlt, szétfoszlott, elég volt - elege van a régi életéből, a régi érzelmekből. Újnak, idegennek, védtelennek érzi magát, kiforratlannak, akinek mindent elölről kell kezdenie. Teljesen idegen ebben az új világban, telve félelemmel.

Ilyen a szerelem: mindenre, a végletekre is képes! Hőst csinálhat egy féregből... és aljasságba kergetheti a legtisztességesebb embert is.

Furcsa rugók mozgatják az emberi természetet.

- Az emberi arc végül is nem más, mint álarc... - És alatta? - És alatta ott van a primitív férfi... vagy asszony.

Mindannyiunkban dolgozik az életösztön. Az ember nem azért él, mert tudatosan úgy dönt, hogy élni akar.

Ha szenvedélyesen szeretünk valakit, mindig több fájdalomban lesz részünk, mint örömben. De az ember azért mégsem mondana le erről az élményről. Aki sose szeretett igazán, nem is tudja, mi az élet.

Sose mondjon el mindent az udvarlójának! Egy férfi sose legyen túlságosan biztos a dolgában!

Amit titkol az ember, arról nem beszél. De más dolgokról talán többet is mond a kelleténél.

Ha valaki el akar titkolni valamit, előbb-utóbb túl sokat fog beszélni.

Nagy hiba, ha egy alkotó kilép a maga titkos erődjéből. Az alkotók félénk, emberkerülő teremtmények, akik úgy vezekelnek a társadalmi élethez szükséges képességeik hiányáért, hogy képzeletbeli társasággal veszik körül magukat.