Agatha Christie

Józan ésszel nem lehet felfogni, hogy egy-egy nő mit lát, mit érez egy bizonyos férfiban. Nem lehet mást tenni, mint tudomásul venni a tényt. Ugyanaz a nő, aki ragyogó értelemmel nyúl a világ minden kérdéséhez, egy bizonyos férfival kapcsolatban teljesen elveszti a fejét.

A pénz értéke mindig viszonylagos (...). Az számít, hogy kinek mennyire van szüksége.

A nők kilencvenkilenc módon tudnak bolondot csinálni magukból, de századszor annál agyafúrtabbak.

Két asszony összezárva egy kis házban, halálos unalom körös-körül, a fő események: nagymosás... eldugult a lefolyó... ki kell kergetni a macskát... és hasonlók. Persze hogy hallgatódzott, persze hogy felbontogatott leveleket... mindenki ezt tenné.

Néha a múlt nem múlik el, nem hajlandó feledésbe süllyedni. Mellettünk marad, mintha azt mondaná: még nem végeztél velem.

Senki sohasem látja magát úgy, ahogyan mások látják őt.

A nőknek sokkal rosszabb soruk van a világban, mint a férfiaknak. Sebezhetőbbek. Gyerekeket szülnek, és aztán aggódhatnak egyfolytában a gyerekeik miatt. Amint elveszítik szépségüket, a férfiak, akiket szeretnek, többé már nem szeretik őket. Elárulják, elhagyják, félrelökik őket. Én nem hibáztatom a férfiakat. Magam is ezt tenném. Nem szeretem azokat az embereket, akik öregek, csúnyák vagy betegek, vagy akik nyavalyognak a bajaik miatt, vagy akik nevetségesek, és páváskodnak, megjátsszák, hogy milyen fontos meg értékes emberek. Azt mondod, kegyetlen vagyok? A világ kegyetlen! S előbb-utóbb velem is kegyetlen lesz! 

Bár ha belegondolok, jobban illene hozzád a Hókirálynő. Könyörtelen, eltökélten megy a saját feje után, nem ismer se irgalmat, se kedvességet, de még a szánalom csíráját sem.

Tudja, az embernek a vérébe ivódik, hogy a dolgokat inkább a színpadi díszlet nézőpontjából közelítse meg, mintsem a valóság felől.

Én nem tudom, hogyan álljak hozzá. Miért nem tudja élvezni az életet? Régen olyan jól megvoltunk együtt... rengeteget bolondoztunk... És most mintha kicserélték volna. Hogyan változhat meg ennyire az ember?

Cseppet sem könnyű jól megítélni valakit pusztán abból, amit mások mondanak róla.

A becsvágy, a siker hajszolása, a hatalomvágy okozzák a legtöbb bajt az emberi lélekben. Ha aztán ezek a vágyak kielégülnek, az erőszakhoz, hatalmaskodáshoz vezet. Ha meg nem elégülnek ki - nos, az az igazán rossz, hát erről sokat tudnának mondani a különböző ideggyógyintézetek orvosai! Ezek mind tele vannak olyan emberi lényekkel, akik nem tudták elviselni a középszerűséget, jelentéktelenséget s azt, hogy nem volt semmi befolyásuk a dolgok menetére. Ezért aztán elmenekültek a valóság elől, egyúttal örökre ki is zárva magukat a való életből.