Agatha Christie

Furcsa, mégis egészen természetes, hiszen ha az ember egy országban él a barátaival, akkor nem érzi szükségét, hogy találkozókat szervezzen velük. Feltételezi, hogy előbb-utóbb úgyis összefutnak. Csakhogy ez nem történik meg, ha más utakon járnak.

A szeretet nagyon könnyen fordul át gyűlöletbe: maga a szenvedély szinte ugyanaz. Könnyebb gyűlölni valakit, akit szeretünk, mint közömbösnek lenni iránta.

Élvezem, hogy sohasem tudom, mit hoz a következő pillanat (...). És mégis, sok emberben éppen ez az érzés kelt állandó szorongást.

Ijesztő, hogy mindenki azt állítja, nem felejt, de valójában mindig csak a saját fantazmagóriájára emlékszik vissza. Mindenesetre mindig valamilyen tényre épít a fantázia.

Az emberek (...) nem a tényekre emlékeznek, hanem a saját benyomásaikra. Valami alapja a benyomásoknak is van.

Egy ember valamennyire megismerhető a barátok és ismerősök szavaiból, de a belső, lényeges részletek attól még homályban maradhatnak.

Régi bűnnek hosszú az árnyéka.

A nagylelkűség furcsa dolgokat művel az emberekkel. Gúzsba köti őket. Ismerjük az emberi természetet. Jót teszünk valakivel, és attól kezdve baráti érzéseket táplálunk iránta. Megszeretjük. De az, akivel jót tettünk, vajon ő is ugyanilyen barátian érez irántunk? Vajon ő is megszeret minket? Így kéne lennie, de így van-e mindig?

Nem harcolt... visszavonult a maga árnyékvilágába. Ő nem szenvedett vereséget, mert nem is vette fel a harcot. 

Nagyon unalmas, hogy az ember soha nem érez semmit.

Átölelte az asszonyt, aki nem ellenkezett. Forrón egymáshoz simultak. De amikor szétváltak, a férfit újból megütötte a gyönyörű, kék szempár különös, hideg, számító pillantása.

Igazán hálás vagyok a sorsnak, hogy nem kell lerombolnom az illúzióit.

Azok a nők, akiknek van egy kis eszük, általában szörnyen kegyetlenek.