A. O. Esther

Van benned valami kislányos tisztaság, mégis egy érett, gyönyörű nő vagy. A tested akár egy istennőé, a csókod egy csábító asszonyé, a kiszámíthatatlanságod meg egy rossz gyereké, akitől idegbajt kapok.

Csak... hagyd őt elmenni! Lásd őt újra olyannak, amilyennek szeretted. Emlékezz a nevetésére, a hangjára és azokra a napokra, amikor boldog volt. Képzeld el, amint a napsugarak körülölelik a testét, és begyógyítják minden sebét... Örülj az örömének, hogy hazamehet, és engedd el a kezét...

Nagyon fura lány vagy, (...) de azt elmondhatom, hogy olyan vagy, mint egy napsütötte szivárvány az életemben. Sosem szerettem egy nőt sem úgy, mint téged!

A harag haragot szül, a szeretet pedig szeretetet.

Tetszik vagy sem, valakivel meg kell osztanod a bánatod (...), különben a múltbéli sebek felőrlik a lelkedet...

A testünk csak egy ruha a lelkünk számára, amit az út végén levetünk, hogy újra könnyűvé váljunk és hazarepülhessünk.

Olyan vagy, mint egy színpompás vadvirág, aki a legcudarabb körülmények között is kitart a viharos szélben és a tomboló hőségben, de ha valaki közel merészkedik hozzá, inkább lehullajtja szirmait, mintsem megszelídüljön.

Sóvárgom és rettegem a szerelmet, amely meglehet, a magasba emel, de ha elereszt, úgyis halálosan összetör majd.

Isten sosem hagy el! (...) Akkor van csak igazán veled, amikor kételkedni kezdesz benne.

Élt egyszer egy fehér madár az erdőszéli kék tónál, ám hiába szerették társai, szíve egyre csalta játszani. Otthagyta őket, s ment a szellők szárnyán, arra, amerre a titkot súgta a bölcs, erdei páfrány. Kalandok sora várta, kétségek gyötörték, majd az út végén felcsillant a fény. Fekete madárra bukkant, ki magában élt, olyan vidéken, hol mindenki csak félt. Egymásra néztek, s más lett rögvest a világ, a fekete s a fehér egyformán színessé vált.

A szerelem nem bűn (...)! A probléma gyökere inkább abban rejlik, hogy olyasvalakibe szerettél bele, aki finoman szólva, nem az Ég kegyeltje...

Soha nem hittem korábban, hogy a földi kínok közt létezik ily felemelő, és ilyen mérhetetlen örömet adó érzelem, mint a szerelem. Arra gondoltam, talán épp ezért születnek meg az emberek újra meg újra és vállalják a betegség, a hitetlenség, a halálfélelem vagy a kétely nyomasztó érzését, mert tudják, hogy cserébe kapnak valamit, ami minden mást felülír majd.

Meg kell tanulnod bánni a képességeiddel, és felismerni, kik azok, akik segítik majd az utadat, és messze elkerülni azokat, akik gátolni akarnak a céljaid elérésében!

Már az első pillanat is különös. Tudjuk, hogy ismeretlen emberrel állunk szemben, mégis érezzük, hogy ő egészen más, mint a többi. Hiába van másoknak vonzóbb külseje, lehengerlőbb humora, szárnyalóbb intellektusa, nem menekülhetünk, szívünk nem ereszti őt.