Idézetek a valentin-napról
Hogy hogyan szeretlek? Hadd soroljam el. Ameddig lelkem ér, oly messze forr Szerelmem, s mélybe és magasba, hol A Lét s a Menny határaira lel.
Szeretni annyi, mint vállalni a legnagyobb kockázatot. Jövőnket és boldogságunkat adni valaki kezébe. Engedni, hogy kétkedés nélkül bízzunk valakiben. Elfogadni sebezhetőségünket. Én pedig szeretlek.
És itt fogok ülni melletted, amíg itt vagy (...). És ha lefekszel, a házad előtt fogok aludni. És ha elutazol messzire, oda is utánad megyek. Egészen addig követlek, amíg te magad el nem küldesz. Akkor elmegyek. De akkor is szeretni foglak életem végéig.
Ha meggyűlölne téged az egész világ, akkor is szeretnélek, és szeretni foglak még akkor is, amikor egyszer két nap fog sütni az égen. Bújj a föld alá, rohanj keresztül égő tűzön, én mindig követni foglak. Kölcsönös a mi szerelmünk, és nem választhat el minket senki sem. És kedvesebbek nekem a veled töltött órák, mint a túlvilág illatos mezői. Ha meggyűlölnél engem és elűznél magadtól, én akkor is tovább szeretnélek. A te képed tükröződik szemében az én gondolataimnak. És téged látlak én ébren vagy alva, mindig csak veled beszélek én. Ha egyszer meghalok, akkor ne mondd, hogy elérkezett az utolsó órám, hanem sírba tett engem hozzád való szerelmem. És legyek bármily távol tőled, mindig melletted vagyok, és szemeim csak téged látnak.
Most már biztos vagyok benne, hogy régóta tartottam feléd, és te is énfelém. Még ha nem is sejtettünk egymás létezéséről, mielőtt találkoztunk volna, tudatlanságunkat végigkísérte valamiféle ösztönös bizonyosság, amely gondoskodott arról, hogy végül találkozzunk. Mint két magányos madár, melyek az égbolton tájékozódva repülnek a hatalmas préri fölött, úgy közeledtünk egymás felé ennyi éven, egy emberöltőn keresztül.
Az én tengeremen csak egy hajó van, és ott úszik, a víz bárhogy is dobálja, és ha nagy ritkán csendesség van, azt mondja, hogy az az ő boldogsága.
Az igazság százarcú, akár a briliáns, Az álom után pedig fölébredünk. De az én igazságomnak minden arca egy, S nem ébreszthet föl álmomból, csupán a te Közömbösséged csörgő vekkere.
Szép szerelmem, hát nem érzed? egy maradt az ég alatt: az, amit két dobbanás közt szíveink kimondanak.
Jó érezni azt, hogy szeretlek Nagyon és egyre-egyre jobban. Ott bujkálni a két szemedben, Rejtőzködni mosolyodban. Érezni, hogy a szemeid már Szemeimben élnek és néznek, S érezni azt, hogy szép, veled szép, És csak veled teljes az élet.
Szeretlek, mert fölfoghatlan vagy; Bűvös-bájos fátyol föd el. Szeretlek, mert olyan titok vagy, Amiben mégis hinni kell.
Szeretem lelkednek Magas röpülését, Szeretem szivednek Tengerszem-mélységét, Szeretlek, ha örülsz És ha búbánat bánt, Szeretem mosolyod S könnyeid egyaránt.
Szeretlek szivemmel, Szeretlek lelkemmel, Szeretlek ábrándos Őrült szerelemmel!... És ha mindezért jár Díj avagy dicséret, Nem engem illet az, Egyedül csak téged.
Szeretlek, kedvesem, Szeretlek tégedet, Mint ember még soha, Sohasem szeretett!
Te vagy az egyetlen dolog, amit örökké látok, a szerelemben, a szavaimban és mindenben, amit teszek. Semmi mást nem látok, csak téged.
Mióta készülök, hogy elmondjam neked szerelmem rejtett csillagrendszerét; egy képben csak talán, s csupán a lényeget. De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét, és néha meg olyan, oly biztos és örök, mint kőben a megkövesült csigaház.
Facebook
Pinterest