Idézetek a sorsról
Mi van, ha reggel új tudatra ébredsz? Ha feje tetejére állt az egész világ? Talán szembeköpöd majd az eddigi éned, Talán áldozat vagy, vagy talán pont a te hibád.
Az ember, függetlenül a külső eseményektől, magában viseli a sorsát.
Az ember váltott lovakkal rohan a vesztébe, pedig gyalog is oda lehetne érni, s közben gyönyörködni lehetne az út szépségében.
Életének szőttese művészi munka lesz, és értékéből az sem von le semmit, hogy szépségét egyedül ő maga ismeri, és hogy halálával azonnal meg fog semmisülni.
Az az illúzió, hogy az embernek szabad akarata van, annyira belénk rögződött, hogy én is hajlandó vagyok elfogadni. Úgy viselkedem, mintha szabad, önálló lény volnék. De egy-egy cselekedetem után tisztán áll előttem: a világegyetem minden ereje és hatalma az örökkévalóság kezdete óta azért működik, hogy én ezt a cselekedetet véghezvigyem; és nekem egyáltalán nem áll módomban megakadályozni. Elkerülhetetlen volt. Ha jó a cselekedet, nem követelhetek elismerést, ha pedig rossz, vissza kell utasítanom a megrovást.
Minden ember önmagáért él, megvan a szabad akarata, hogy elérje személyes céljait; érzi egész lényével, hogy most végrehajthatja-e, vagy nem hajthatja végre ezt vagy azt a cselekedetet; de ha végrehajtotta a cselekedetet, amelyet egy bizonyos időpontban végrehajt, visszavonhatatlanná, a történelem részévé válik, és akkor már nem akaratszabadság, hanem eleve elrendelés ütközik ki rajta.
Megíratlan könyv vagyok, sok-sok fehér lappal.
Ne nyugtalankodj! Úgyis másképp történik minden, mint ahogy elgondolod.
Az ember vagy a nyugtalanság örökös kínjaira született, vagy pedig az unalom letargiájára.
Ekkor már tudta, hogy nem csak egyféleképpen tud összetörni egy szív. Néha az élet súlya, a felelősség, a születése folytán kapott feladat és a sok teher is elég ahhoz, hogy úgy agyonnyomja, hogy levegőt se kapjon. Még akkor sem, ha a tüdejének semmi baja. Néha pedig a sors kegyetlensége a felelős érte, amely messzire sodorta attól az úttól, ahol úgy gondolta, hogy majd megállapodik. Néha csupán a kor, a fiatalsággal szemben. Vagy a betegség az egészséggel szemben. De attól is lehet, hogy csak belenézel a szerelmed szemébe, és a hála, amelyet érzel, amiért ott van veled, oly hatalmas, hogy a szíved túlcsordul... hiszen megmutattad a legbelső énedet, és ő nem menekült el, nem fordított hátat; elfogadott és szeretett, melletted volt örömben és bajban... vagy mindkettőben egyszerre.
Az ember nem zuhanhat olyan mélyre, hogy ne zuhanhatna még mélyebbre is, nem tűrhet olyan elviselhetetlent, hogy ne tudna elviselni még súlyosabbat is.
Hadd éljek úgy, nagy szárnyakon, Mi a mélybe húz, vagy átkarol.
Mindenkinek megvannak a maga tapasztalatai és saját sorsa. Én sohasem merészeltem volna a magam bánatát a másoké fölé helyezni. Mindenkire sor kerül. Nem is tudom, az emberek miért akarják a fájdalmat annyira lemérni; a sajátjukat tonnában, másokét pedig mázsában kifejezve.
A magunk sorsának csak mi lehetünk a kovácsai, én legalábbis így hittem. De közben rá kellett jönnöm, hogy ehhez nem mindenkinek lehet elég ereje.
Ha a sors fonalai összekuszálódnak, már nem lehet kibogozni őket.
Facebook
Pinterest