Idézetek a reményről
Szegény angyal vagyok. Naponta élem meg a pillanatnyi mát. "Dúsak e pillanatok."
A remény olyan, mint a vér. Amíg áramlik az ereidben, addig élsz.
Remélem: igen? Remélem: nem? - Tudom: úgy lesz jó, ahogyan lesz.
Mikor dobod be a törölközőt? Mikor ismered el, hogy egy veszett ügy tényleg az? Van egy pont, amikor már túl sok... amikor már nem harcolunk tovább. Feladjuk. Ekkor kezdődik az igazi munka. Reményt kell találnunk ott, ahol semmi sincsen.
A biztos rosszat is jobb tudni, mint a bizonytalan legrosszabbra várni.
Valaminek maradnia kell (...), egy horgony, mely tart, s nem engedi elpusztulni, és visszahúzza az embert.
Elég beleharapnom a fánkba, és máris elmosolyodom: aranysárga és kívül ropogós, belül viszont olvadón puha, és nem túl édes, ellensúlyként épp kellő mennyiségű rágós ribiszkével van megtöltve. Furcsa, de a legapróbb jó dolog is elég, hogy azt higgyük, minden rendbe jön.
Nincs rosszabb rablánc a reménynél.
Van olyan nap, amikor azt érzed, kárpótlást kaptál minden rosszért. Amikor elérkezik egy pillanat, amelyet szeretnél megállítani, megfogni és soha el nem engedni. Soha... De el kell engedned. Ám ez a pillanat, ezek a pillanatok újra erőt adnak a következő rossz napokhoz. És így állnak össze hetek, hónapok, évek... És elérkezik a pillanat. Amit többé már nem kell elengedned.
Tudom már, hogy érdek miatt minden kötelék szétszakad s nevetséges, hogy a reményből egy kevés, a legkoldusabb szív sarkában is megmarad.
Nézz a fényre, a nap reménykedik minden nap hajnalán. Hidd el, mindennek két arca van, az egyik oldalán a gonosz, és a jóság a másik oldalán. A gonosztól megtanulsz vigyázni, és a jóságtól megértő leszel és nagyon vidám.
Holnap éjjel elérek valakit, Holnap éjjel elfelejtem a multam, Holnap éjjel mese lesz a világ S én mesélek testemben megindultan.
Rájövő tavaszon csak megeredt mind a tizenhárom almafa csonkja s nyár derekára már tizenhárom kis, sudár vesszőcske mutatott föl az égre. Az égre, mely esővel s napsugárral vegyesen öntözi kicsi Erdélyország földjét immár sok száz esztendő óta. S azóta is minden tavaszon nőnek egy araszt, kettőt. (...) Akik ott élnek baj és nyomorúság közepette a Kommandó körül, kicsinyek és nagyok: reménykedve figyelik évről évre a kisarjadt fák növekedését s a hegylakó népek ősi türelmével várják a tavaszt, mely majd először bontja virágba őket, hogy megteremjen végre rajtuk a békesség és szeretet gyümölcse mindenki számára. S akármi is történik körülöttünk, ők tudják, hogy ez a tavasz közeledőben van már. Mert Isten, aki a kivágott csonkból termőfát tud növeszteni újra, nem hagyja elveszni a népeket sem, akik benne hisznek.
A rajtunk most átvonuló zivatar annak előjele, hogy egünk nemsokára kiderül, s jobb napokat fogunk látni, mert lehetetlen, hogy akár a baj, akár a jó örökké tartson, s ebből az következik, hogy mivel a baj már soká tart, a jónak közel kell lennie.
Akinek barátja van, mindig remélhet.
Facebook
Pinterest