Idézetek az önismeretről
Hibáink felismerése az első létfontosságú lépés a megfelelőbb döntéshozás, a jobb társadalmak és az intézményi hiányosságok kiküszöböléséhez vezető úton.
Ha elveszítem a kulcsaimat (...), átgondolom, hogy merre jártam. Talán újra át kellene gondolnom a múltamat, hogy tisztábban láthassam a jövőt.
Nem akkor történik baj, amikor valaki elkezd vezetni, hanem amikor már azt hiszi, hogy profi.
Ha ösztöneink összeütközésbe kerülnek a modern erkölcsiséggel, felül kell vizsgálnunk azokat, megállítani a kezet, mely kupán vágni készül az ellenfelet. Fel kell ismernünk, ha manipulálnak minket, főként, ha ezt általunk tisztelt személyek teszik. Sajnos, az emberi elme genetikailag elfogult, de az elvi lehetőség megvan arra, hogy semleges megfigyelőként szemléljük magunkat, és megértsük az idegi automatizmusainkat.
A színészt az az ambíció égeti, hogy élete lehető legnagyobb részében azt mímelje, hogy ő másvalaki. És ha elég szerencsések (vagy labilisak) vagyunk és profi színészekké válunk, egyre nagyobb lesz bennünk a bizonytalanság, kik vagyunk valójában. Számos színészben ez az önmaga iránti kétség úgy eszi be magát, akár a nyű, és ez sikereinek emelkedő szintjével egyenes arányban növekszik. Nem számít, bármennyire megismerik is az embert, bármekkora vagyont gyűjt magának, belülről mégis az a mélyen ülő kétség gyötri, hogy nem más, csupán hamisítvány, utánzat.
Bár kiválóan el tudjuk képzelni a jövőt, azt nem láthatjuk előre, miként alkalmazkodunk majd hozzá. Hihetetlennek tűnhet, hogy idővel megszokhatjuk az életünkben bekövetkezett változásokat, alkalmazkodhatunk a sérülésünkhöz, és esetleg nem is találjuk olyan borzalmasnak, mint egykor gondoltuk.
Minden esetben azt hisszük, hogy hosszú ideig szenvedünk majd, ha a dolgok nem az elképzeléseink szerint alakulnak; mint ahogyan azt is, hogy végtelenül boldogok leszünk, ha mégis úgy történik minden, ahogy elgondoltuk. Ám az esetek többségében az elképzeléseink meg sem közelítik a valóságot.
Ha megtanuljuk megkérdőjelezni magunkat és próbára tenni a hiedelmeinket, talán felismerhetjük, hogy mikor és miben tévedünk. Ennek tanulságaképpen jobbá tehetjük az emberi kapcsolatainkat, az életünket, a munkánkat, innovatívabbá, hatékonyabb problémamegoldóvá és vezetővé válhatunk.
Ahelyett, hogy a tökéletességre törekednénk, érdemesebb lenne értékelnünk a hasznunkra váló tökéletlenségünket, és felismernünk azokat, amelyeken úrrá szeretnénk lenni. Tervezzük meg úgy a bennünket körülvevő világot, hogy kiaknázhatóvá váljanak hihetetlen képességeink, és úrrá lehessünk korlátaink egy részén!
Mint ahogyan a biztonsági öv használatával védjük magunkat a sérüléstől, és kabátot veszünk, ha hidegre fordul az idő, ismernünk kell a határainkat akkor is, ha gondolkodnunk kell vagy ésszerűen kell viselkednünk.
A gyomrom nincs politikailag elkötelezve.
Meg kellene ismernünk önmagunkat és be kellene látnunk, hogy egyedi lények vagyunk, ám ez a fajta elmagányosodás és önmagunk lemeztelenítése nagy bátorságot igényel.
Gondolkodj a skatulyán kívül, törd össze a skatulyát, és vágj bele egy éles kést is.
A győzelmekből keveset tanulhatunk. Amikor viszont rosszul sülnek el a dolgok, amikor nehéz helyzetekbe kerülünk, és nehezen jutunk ki belőlük, amikor százszor próbálunk felállni, és százszor esünk vissza, és csak a százegyedik alkalommal találjuk meg a megoldást, akkor sok jó dolgot nyerünk, érettebbé válunk, és jobban megismerjük önmagunkat.
Az ember cselekszik, és ebből megtudja, hogy milyen döntést hozott.
Amikor valaki a nagy "önmagakeresésben" odáig jut, hogy egy általa autentikusnak vélt állapotot (énképet) megpróbál rögzíteni, kimerevíteni, akkor a konstrukció értelemszerűen elveszíti a rugalmasságát és összeomlik, vagy puszta váz marad, így lesz az "önazonosságból" szerep. Szerintem jobb, ha a magunkról való absztrakt gondolkodás helyett figyelünk az inspirációinkra, az élményeinkre, sokféle dolgot kipróbálunk, és az ezekre adott spontán reakcióink szerint hozunk döntéseket, nem pedig prekoncepciók alapján önkényesen választott irányokba haladunk.
Facebook
Pinterest