Idézetek az önismeretről
Az alkotáshoz kell valami más is... valamilyen erő vagy fegyelem vagy a kettő együtt, s azt hiszem ez az, amit általában jellemnek neveznek, s ez a képesség vagy tulajdonság hiányzik belőled.
A boldogság megrontója a valóság. Mérlegelünk ahelyett, hogy ráhagyatkoznánk a bennünk élő varázslat tisztán látó erejére, előtérbe helyezzük a lehetséges rosszat a lehetséges jó helyett.
Néha az ember olyan dolgokhoz ragaszkodik, melyeket jobb lenne elengedni.
Befelé nézz, bensődben fakad fel a jónak forrása, s ha szüntelenül mélyíted, szüntelenül buzog!
Bizonyos, hogy aki bosszút melenget, az maga tartja sebeit nyitva.
Mint a vándor, aki egy bonyolult hegyrendszert ismert meg vándorlásai közben, s a legmagasabb csúcsra érve, átlátja egy táj szerkezetét, áttekinti a hegycsúcsok összefüggő sorozatának geológiai törvényszerűségét, úgy látjuk mi is a múló évekkel a rendszert mindabban, ami történik életünkben és mások életében. Ez az áttekintés, melyet csak az évek múlása hoz meg, a legnagyobb elégtétel, melyet az emberi és világi dolgok megismerése közben szerezhetünk.
Ki vagy, miért vagy, hol lakol? és kinek Szavára mozgasz? s végre mivé leszel? Míg ezt ki nem vizsgálod, addig Por vagy, az is leszel.
Alig hallottam, sorsomba merülten, hogy fecseg a felszín, hallgat a mély.
És ha egy kicsit csökönyös lennék (...), az azért van, mert emberi szív vagyok, és az már csak ilyen. Az emberek félnek, hogy valóra váltsák legnagyobb álmaikat, gondolván, hogy meg sem érdemlik, vagy megvalósítani nem tudják őket. Mi, emberi szívek, meghalunk a félelemtől, ha csak rágondolunk a szeretett lényre, aki örökre elmegy, vagy arra a pillanatra, amikor meghiúsul a várakozás, vagy arra a kincsre, amely - ahelyett, hogy előkerülne - mindörökre a homok rejtekében marad. Mert ha ez történik, végül nagyon szenvedünk.
S most már hiába van minden igyekezet, Keresve önmagam, magamra nem lelek.
Az indulatoknak alávetett ember (...) nem a maga ura, hanem ura a sors, s ennek annyira hatalmában van, hogy gyakran, noha belátja a jót, mégis a rosszat kénytelen követni.
Ha egyedül vagyok egy szobában, akkor ember vagyok. Ha bejön egy nő, akkor férfi lettem. És annyira vagyok férfi, amennyire nő az, aki bejött a szobába.
Vajon akad még valaki, aki hozzá hasonló érzelmeket táplál? Vajon mindenki úgy érez, ahogy ő? Vajon ezek a díszes és merev ruházatukban nem egyebek-e, mint összezavarodott lelkek, amelyek csak álcának használják a ruhákat, éppen úgy, ahogy a kemény csigahéj is védelmet nyújt a benne élő meztelen, védtelen lényeknek?
Azért nem jut olyan sok ember sehova az életben, mert amikor a lehetőség kopogtat az ajtajukon, éppen a hátsó kertben keresgélik a négylevelű lóheréket.
Minél több dolog változik, annál több marad ugyanaz. Nem tudom ki volt az, aki először mondta ezt, talán Shakespeare, vagy talán Sting, de ebben a percben ez az a mondat, ami megmagyarázza a legnagyobb hibámat. Képtelen vagyok megváltozni! Nem hiszem, hogy egyedül vagyok ezzel, minél többet tudok meg az emberekről, annál jobban észreveszem, hogy mindenkinek van hibája. Nem akarok megváltozni, ameddig csak lehet, ilyen akarok maradni, ettől jobban érzem magam, mert ha szenvedsz valamitől, legalább ismerős a fájdalom. Ha rászánod magad a változásra, mindig valami váratlan történik. Ki tudja, milyen fájdalmak várnak rád odakint, lehet, hogy ennél sokkal rosszabbak! Jobb neked a régi állapot, válaszd a járt utat, az nem lehet olyan rossz. Nem követhetsz el hibákat, nem vagy drogfüggő, nem öltél meg senkit - kivéve talán saját magadat.
Facebook
Pinterest