Idézetek a magányról
A legtöbb embert ugráló kutyák és visongó kölykök várják. A párjuk a napjukról kérdezi őket és éjszaka alszanak. A csillagok előgördülnek nappali rejtekhelyeikről. És az egyik fény, ami kicsit ragyogóbb a többinél, a felettük elhúzó gépem lámpája.
Azok, akik boldogok, el sem tudják képzelni, milyen kitaszítottnak lenni.
Ugyanaz ment, mint az általános iskolában. Az erősek helyett a gyengék gyűltek körém, a szépek helyett a rondák, a győztesek helyett a vesztesek. Úgy tűnt, az a sorsom, hogy az ilyenek társaságában éljem le az életemet. Ez még nem is zavart volna annyira, az viszont annál inkább, hogy ezek a buta barmok nem tudtak leszakadni rólam. Olyan voltam, mint egy kupac szar, ami körül döngenek a legyek, ahelyett hogy virág lehettem volna, ami körül lepkék meg méhek repkednek. Egyedül szerettem volna élni, mert leginkább egymagam szerettem lenni, sokkal tisztább érzés volt, de ahhoz sajnos nem voltam elég okos, hogy megszabaduljak tőlük. Aztán lehet, hogy ők voltak a mestereim: apák más kiadásban. Akárhogy is, fárasztó volt a jelenlétük, amikor semmi másra nem vágytam, csak hogy megehessem nyugodtan a szendvicsem.
Vannak a világon emberek, akik alig várják, hogy melléd állhassanak, de ahhoz, hogy megtehessék, tudatnod kell velük, hol vagy.
A magánynak semmi köze ahhoz, hogy valaki egyedül van-e, vagy nincs.
Elismerem, furcsa dolog szabadságnak nevezni ezt a reménytelen magányt, ami senkinek sem jó, a betegnek se, a világnak se, s mindössze abból a negatívumból áll, hogy szabad nem részt vennie.
Tapasztalatból mondom, hogy az az élet, amelyet úgy élsz, hogy néha rövid időszakokra meglátogatod az emberiséget, nem igazi élet. Akkor vagyunk emberek, ha részei vagyunk egy közösségnek.
A valódi magányban senki nem maradhat meg tartósan bűntelenül és büntetlenül.
Az emigráció kategóriái: aki a hazájából emigrál idegenbe. Aki a hazájában marad, és ott emigrál, belső idegességben rejtőzik. Aki az emigrációban emigrál az emigrációból, a magányba.
Az írás, amire nem kért fel senki, nem hatalmazott fel senki, magánügy és magányos ügy. Az embernek magányosan és egyedül kell megszenvednie és szembesülnie kétségbeeséseivel. Ha az ember az íróasztalt és a fehér papírt választja, szinte Robinsonná válik. Úgy gondolom, hogy az írás, az alkotás nem más, mint egyfajta robinsoni "játék".
Kár, hogy bennem van az űr, csak nincsen hozzá bennem űrhajó.
Mindig is jobban éreztem magam egyedül. Amikor az ember egyedül van, az egyetlen problémája önmaga. Jobb úgy. Mert elkerül a baj. Én rendes ember vagyok. Ezt tudtam magamról.
Szokd meg az egyedüllétet, de ne annyira, hogy a magányt jobban szeresd a társaságnál, - s kedveld a társaságot, de ne annyira, hogy nélküle meg ne tudnál lenni.
Mindig rossz dolgok felé húzódtam. Szerettem inni, lusta voltam, nem volt Istenem, politikám, ideám, ideálom. Letelepedtem a semmiben. Ez egy fajtája a nemlétezésnek, de elfogadtam. Nem lettem érdekes személy. Nem is akartam érdekes lenni, az túl nehéz. Amit igazán akartam, az egy puha, ködös kis hely, ahol élhetek, és hogy hagyjanak egyedül.
A valódi magányosság nem feltétlenül korlátozódik csak a puszta egyedüllétre.