Idézetek a kapcsolatról
Elvesztette...a cipőjét. Mert sietett, mert menekült. Előled. És önmaga elől. De közben elveszített valamit. A cipőjét. Az üvegcipőt. Amit te megtaláltál. És ami pontosan illeszkedik a lábához. De te ennél többet találtál. Mert nem a cipőjét találtad meg. Hanem a lelkét. Ami pontosan illeszkedik. A lelkedhez.
Csak azok emlékeznek az emberre, akiknek a szemébe nézett. A többiek, akiknek nem, majdnem soha. Ha békén hagyod őket, ők is békén hagynak. Ha nem hagyod békén őket, megszeretnek, és annyi neked.
Ki fogja majd a kis kezed, szívdobogást ki tesz bele. Ki tudja majd azt is rólad, hogy te vagy néki a másik fele.
Igazán szeretem a rajongóimat, ha egyesével találkozom velük. De amint csapatban vannak, kiütközik a csordaszellem, és elfelejtik, hogy én is csak ember vagyok, élő hús és csont, sérülékeny és megfélemlíthető.
Én soha egyetlen férfin sem tudtam önerőből túltenni magam. Ehhez mindig csapatmunka kellett. Kellett egy új férfi, aki miatt szenvedhetek, csak akkor tudtam túltenni magam az előző okozta fájdalmon.
Akkor tud a helyére kerülni a sérelem, ha megértem azt, hogy ami fájt, miért történt.
A gyom folyamatos törődést igényel, mint egy gyerek, mint egy férfi, mint egy barát, mint egy macska, egy kutya vagy bármely háziállat. (...) Ha nem figyelek rá, nem ápolom, gondozom, akkor a gyerek elkanászodik, a férj meglép, a szerető elun, a barát megbántódik és a szabadon eresztett gyom mindent benő.
Temetés. Kellenek a szertartások, ezek az utolsó összejövetelek, még hozzátartozik barátunk életéhez, hogy eltemetjük, ő már csak poraiban van jelen, már nem tud róla, már nem érdekli, hogy mi történik romlandó testével, hányan és hogyan búcsúzunk tőle, ki miben vonja le helyette élete összefoglaló tanulságát. Barátok, pályatársak, tanítványok búcsúbeszédei, alkalom találkozásokra. Olyanokkal is, akikkel már nem járunk össze, pedig lehetne, csak megváltoztak az életkörülmények, és olyanokkal is, akiket kerülünk hajdani félreértés vagy mai világnézeti különbség miatt. De ilyenkor, temetésen összetalálkozva, béke száll a lelkünkre. És zavart félmosolyokat küldünk egymás felé.
Az ember néha azért kedvel egy partnert, mert sikerül úgy viselkednie vele, ahogy másokkal nem szokott, de mindig is szeretett volna.
Kik vagyunk mi egymásnak? Mi az identitásunk? Olyan sokféle szóval lehet kifejezni egy kapcsolat jellegét, mi melyik vagyunk?
Nem lenne jó hozzászokni ahhoz, hogy egyszerre csak van valaki, lett valaki, akivel naponta megoszthatok mindent (...). Ez veszélyes. Beleélni magamat valamibe, ami az összetartozás látszatát adja, csupán attól, hogy napi kapcsolatban vagyunk.
Az ember megérzi a különbséget: a pillantás csak átfut, mint egy zseblámpa jelentéktelen fénykévéje, de a nézésnek hőfoka van, érezni, arcon, szemen, mindenütt, és néha apró, finom hegye van, mint a tűnek, és néha olyan, mint egy kéz, megérinti az ember arcát.
Mosolyogsz... úgy, ahogyan azt szavakban már nem tudom elmondani. Mert ez a mosoly más. Ahogyan a benne lévő érzés is. Ez a mosoly csak az enyém, ezt a mosolyt csak én látom. Csak én kapom. És ez a mosoly csapda. Aki beleesik, az elveszett. Többé már nincs. Már nincs az, aki addig volt. Nem létezik. Már egy új ember van. Aki addig megbújt benne. Valahol nagyon mélyen. És nem mert előjönni. De most csapdába esett. És elveszett. A mosolyban. Ahol megtalálta önmagát. És szabad lett. És szabad lettem. Mert beleestem. A csapdába. Mosolyodba.
Az ember tud egyetlen szó nélkül is utálatos lenni...
A női kötődés (...) minden csalódásnál erősebb, elhatárolódás helyett a megmentési kényszer lép életbe, a kapcsolat pedig börtönné válik.
Facebook
Pinterest