Idézetek a kapcsolatról
Aki már átélte, tudja, milyen az, amikor az ember első pillantásra érzi, kell neki az a másik. Hogy csak az a másik kell neki.
Hálás vagyok azért, hogy a nehéz idők ellenére a régi barátságok felújíthatók, azért, hogy az új kapcsolatok rádöbbentenek, hogy mennyire eltávolodtunk régi önmagunktól és milyen közel kerülhetünk egymáshoz, ha újra önmagunk vagyunk. Hálás vagyok azért, hogy bármit is mondanak, újra haza lehet menni, akkor is, ha az nem az otthonod.
Végeredményben semmi sem fontos, ha vannak emberek, akiket szerethetünk és akik szeretnek bennünket.
Mindig úgy találkozik össze két ember, azzal a mámorító lehetőséggel, hogy egymás múltjáról semmit sem tudnak. Nagy a kísértés ilyenkor, utólag kiszépíteni egy életsort, amely olyan volt, amilyen lehetett, nem olyan, amilyennek szerettük volna.
Lassankint elfelejtjük az örömszerzés, a meghittség, az egyszerű szeretet szavait és gesztusait. Orrot fintorítunk, elhúzzuk a szánkat, mert az ilyesmi ma "édes" és "érzelmes" és "romantikus". Csupa lesújtó értelmet nyert jelző. És mögötte a merev pléhpofa mögött a csikorgó hiány.
Állítólag a nyári szerelem könnyen elillan, de néha ami flörtként kezdődik, abból lesz az igazi szenvedély. Néha csak egy tengerparti utazás kell ahhoz, hogy kiszellőztessük a fejünket, kitárjuk a szívünket, és új véget írjunk egy régi történethez. Egyesek megégnek a forróságban. Ők felejteni akarnak és újra kezdeni. Mások azt akarják, hogy minden pillanat örökké tartson, de mindenki egyetért valamiben: a barnaság megfakul és utáljuk, hogy a homok bemegy a cipőnkbe. De a nyár vége egy új időszak kezdetét jelenti. Így várakozásteljesen tekintünk a jövőre.
Bár a mai technika látszólag közel hozza az embereket, belsőleg egyre inkább idegenek lesznek. A luxus és életszínvonal-emelkedés belsőleg üressé, szellemileg ellaposodottá, lélektelenné és mélységesen boldogtalanná teszi őket.
Én abban a csodálatos, régimódi szellemben nevelkedtem, amely a másikat előbbre valónak tartja magunknál. "Mások sokkal fontosabbak, mint te, kedvesem, és ezt zúgolódás nélkül el kell fogadnod!" - hallottam gyakran.
Az interneten való cseteléskor tőlem óriási távolságokra lévő emberekkel olyan bizalmas viszonyba kerülök, amilyenbe egy piaci bevásárlás közben, a kapu előtt, vagy a törzskocsmámban nem kerülhetnék, mert a szégyen, a gátlások és a valós emberek közt meglévő természetes távolság ezt megakadályozza. Ez különös bizalmasság, paradox bizalmasság: mélység közelség nélkül és fordítva.
A világ szemében én csak kép vagyok. Egyiknek színes, másiknak csak árnyék; mindenképp csak annyira fontos, amennyire az ő élete érdekeit szolgálom, mint a citrom vagy a szőnyeg vagy a gyertya vagy egyéb tárgyak, amelyek a boltban megvehetők és használat után elvethetők.
Örökös harcban állhatsz mindenkivel és mindennel: ha épp nem partnered az ellenfél, lehet a társadalom, a szüleid vagy épp a "sors". Az ilyen magatartással rengeteg energiát pazarolsz arra, hogy mindig szemben állsz mindennel. A helyzeted elfogadása még messze nem jelenti azt, hogy nem is változtatsz azon. A döntő az, hogy saját magadat is a helyzet részesének érezd, hogy fogadd el a helyzetet olyannak, amilyen, és ebből az elfogadásból kiindulva próbálj előidézni változást azáltal, hogy te magad némileg (legalább egy kicsit) megváltozol.
A boldogsághoz nem kell semmi, ami földi, aminek értelme van... csak az, hogy két ember egyszerre találja önmaga számára feleslegesnek magát és ajándékozza el bőkezűen, mint valami nyűgöt - melytől boldogan szabadulni akar - a másiknak önmagát.
Lemondani könnyebb, mint tudomásul venni azt, hogy más mond le rólunk, de annál is könnyebb, mint hogy valamely szerettünk lemondásának okai legyünk.
Mindig beleszeretünk olyan emberekbe, akik megélnek valamit abból, ami bennünk is ott van, amit mi azonban kevésbé éltünk meg. Sohasem fogjuk megtalálni az ideális társat, aki minden érzésünket megszólítja. Mindig lesznek olyan emberek, akik egy másik oldalát szólítják meg. El kell búcsúzni az illúziótól, amelyet a másik férfiról alkotott, s meg kell tanulnia igent mondani: önmagára átlagosságával együtt és barátjára, akinek szintén megvannak a maga pozitív és az inkább nehezebb oldalai is. Meg kell gyászolnia, hogy sem ön, sem pedig barátja nem eszményiek.
Az életben mi befagyott, bedugaszolt edények vagyunk, amelyek feladata az, hogy kinyíljanak és szétáradjanak, kapcsolatokat teremtsenek múlttal és jövővel, csatornává és az élet egyetemes részévé váljanak.
Facebook
Pinterest