Idézetek a kapcsolatról
A legegyszerűbb és legrövidebb erkölcsi szabály abban áll, hogy lehetőleg minél kevésbé szolgáltassuk ki magunkat másokkal, mi magunk viszont minél többet szolgáljunk másoknak. Lehetőleg minél kevesebbet követeljünk másoktól, és lehetőleg minél többet adjunk nekik.
A humanizmus egyetlen belső ellentmondása ez: szeretni a másikat, mintha másik énem lenne, ugyanakkor szigorúan ragaszkodni ahhoz, hogy különbözöm, hogy nem hasonlítok hozzá, akit pedig csodálok, tisztelek és szeretek.
Én nem tudom elviselni, hogy mellőlem akár a legkisebb kapcsolat is sebbel menjen el. Nem szabad sebeket ejtenünk a férfiakon, hiszen... olyan esendők. Sokkal magányosabbak, mint mi vagyunk. (...) Mi másként szeretünk, mint ők. Sajnálom, mert az élet rettenetesen rövid. Csak mostanában értettem meg, miért mondta egyszer a szerelmetes férjem: "Ha bárki jönne az életedbe, aki többet tud adni neked, mint én, az elé letérdelek, és megköszönöm neki, mert annyira szeretlek, hogy azt kívánom: neked minél többet adjon valaki. Még ha az a valaki egy másik férfi is."
Az, hogy jól bánjunk egymással, attól függ, hogy ne felejtsük el, hogy a másik hihetetlenül más. Végtelenül más, mint én vagyok.
Talán ez az egyik legizgalmasabb dolog. Amikor egy ember levetkőzik előtted, nem durván a bőrét mutatva meg, hanem a lelkét: finoman kibújik a valamelyik rárakódott szerepéből. Ez az igazi meztelenség, az őszinteség.
Inkább veszekedjünk a barátainkkal, mintsem túl sokáig barátságosak legyünk ellenségünkkel.
Eddig még nem volt szerencsém a szerelemhez. A nőkkel viszont mindig szerencsém volt, talán mert olyan sok nő van, aki unatkozik, és mindig olyan helyeken jártam, ahol a flört volt a kötelező társasjáték. De mindig csak játék volt... túl könnyű játék... a valóság maga.
Fogom a kezed vakét a vak zuhanunk neked sincs szárnyad.
Az udvariasság olyan, mint a nulla a számtanban. Egymagában mit sem jelent, de sokat változtat azon, amihez hozzátesszük.
Azt ne mondd, hogy "soha", és ne mondd, hogy "örökké". A magány közel hozza egymáshoz az embereket.
Elég szörnyű, hogy egy párkapcsolatra hathatnak a külső erők. Tehát például a féltékenységről azt vettem észre: nem is az az érdekes, hogy valaki megcsalt, hanem hogy mások megtudják, és elvárják tőlem a reakciót. Mondjuk, a baráti kör - aki a tanúja, az ismerője volt az eseményeknek -, az engem arra presszionál, hogy reagáljak. Ezeket nehéz kivédeni. Én például ettől tudtam vadállattá válni.
Tudod, egy kapcsolat - az cserekereskedelem. Ha azért, amit adok, kapok cserébe valamit (...), ami érdekel, és annak a szerencsétlennek meg elég, amit én nyújtani tudok, akkor nincsen semmi baj. Addig nem ügy a veszekedés, az összezördülés, addig azok nem élesben mennek. Akkor jön ki a rákfene, amikor már uncsi. Amikor egy adott pillanatban elkezd a dolog álmosítóvá válni. És akkor tovább kell lépni. (...) Érdekes, én mindig úgy szakítok, hogy valahol egy kiskaput, ha nem is nyitva hagyok, de egy kis rést azért megtartok, azzal, hogy ezt még egyszer talán ki lehet nyitni, ha úgy adódik.
Ő nekem a napkelte melege egy téli éjszaka végtelen hidege után. Mosoly a fájdalmas arcon. Őszinteség a hazug világban. Egészség és ép elme az őrült zűrzavarban.
Nagy igazság, hogy akikkel találkozunk, megváltoztathatnak bennünket, néha olyan mélységesen, hogy utána még a nevünkben sem vagyunk ugyanazok.
A szavak a felszínen mozognak, mint az első körvonalak, amelyeket szénnel felvázolok a vászonra. Ezért annyira reménytelen a beszéd az emberek között.
Facebook
Pinterest