Idézetek a kapcsolatról
Ők azok, akik szeretnek, de szenvednek, miközben iszonyúan megalázzák őket. A szeretők hűségesebbek a feleségeknél is, és még akkor is reménykednek és ácsorognak a mellékvágányon, amikor a vonat már régen elment. Egész fiatalságukat áldozzák az elérhetetlen férfira, aki soha nem fogja megköszönni, hogy annyi esztendőn át hűségesen és szerelmesen kitartottak mellette.
Két ország közötti határ pont annyira választ el, mint amennyire össze is köt.
Mi, férfiak nem vagyunk szabadok ahhoz, hogy valóban igazi, szoros barátokká legyünk, mert annyira félünk a homoszexualitástól. Attól félünk, hogy mások azt gondolhatják rólunk: buzik vagyunk, ha átölelünk egy másik férfit. És ez szomorú: először is szomorú, hogy félünk attól, hogy homoszexuálisnak tartanak; másodszor szomorú, hogy félünk kifejezni és megélni egy normális, emberek közti kapcsolatot.
Életünkben a legemberibb dolog, amit tehetünk, hogy megtanuljuk kifejezni legőszintébb érzéseinket és meggyőződéseinket, és vállaljuk értük a következményeket. Ez a szeretet első követelménye, mely egyben sebezhetővé is tesz minket a többiekkel szemben, akik talán kinevetnek. Mégis, sebezhetőségünk az egyetlen, amit az embereknek adhatunk.
Ahogy kimutatjuk szeretetünket mások iránt, ugyanúgy ki kell mutatnunk szeretetre való igényünket is. Nem várhatjuk el, hogy a többiek - akár a hozzánk legközelebb állók is - mindig tudják és értsék ki nem fejezett érzéseinket. Ha azt akarjuk, hogy megismerjenek bennünket, felelősségteljesen meg kell mutatnunk magunkat.
Ha egy szerelmi kapcsolat nem visz közelebb önmagamhoz, ha ebben a kapcsolatban nem segítem közelebb a társamat önmagához, akkor ez a szerelem - tűnjék bármily biztosnak és szenvedélyesnek - nem lehet igazi.
Te meg én voltaképp egyek vagyunk. Együtt szenvedünk, együtt létezünk, és szüntelenül újrateremtjük egymást.
Fokozatosan távolodunk önmagunktól és másoktól. Mintha egész életünk arról szólna, milyen messzire tudunk jutni egymástól, és nem arról, milyen közel kerülhetünk a másikhoz.
Ha valakin átnéznek, figyelmen kívül hagyják, az nagy büntetés. Néhány embernek ez még rosszabb, mint a veszekedés.
A gonosz csipkelődések homokot szórnak a fogaskerekek közé. Ne folytassuk a homokszórást, hanem kérdezzük meg, hol került be a homok? Ez különösen azoknál az embereknél fontos, akik közel állnak a szívünkhöz. Az állandó piszkálódás azt mutatja, hogy valami baj van a kapcsolatban. Ezt a bajt pedig időben fel kell tárni.
Odaadni másoknak csak azt tudjuk, amivel mi magunk is rendelkezünk. Ez a dolog nyitja. Ha van bennünk szeretet, akkor oda is adhatjuk. Ha nincs, akkor nincs mit adnunk. Tulajdonképpen nem is adásról van itt szó, inkább megosztásról. Bármim, amim van, megoszthatom veled. Nem fogom elveszíteni, mert marad belőle nekem is.
Oly sok emberrel és helyzettel megesik, hogy felszínesen megismerjük őket, aztán tovatűnnek, és nekünk rá kell döbbennünk, soha nem ismertük őket igazán.
Az örök békéhez hasonlóan sok ezer év próbálkozásai bizonyítják, hogy ami nem megy, az nem megy. Vagyis a nő-férfi kapcsolatoknak, a tartós együttélésnek esetleg vannak egyéni jó megoldásai, de társadalmi méretekben nincs: elviselés van, tűrés, megalkuvás és kibírható kompromisszumok. Csak az a fontos, hogy a megkötött kompromisszumok tűrhetők legyenek, hogy a lemondás megérje az együtt maradást.
Tudom, hogy gyakran bosszankodsz miattam (...). Akármit csinálok vagy mondok, feldühít. Nem tudom, miért van ez így, hiszen annyira igyekszem a kedvedre tenni; de mégis hiszem, hogy valami igazit jelentek neked. Az ember nem dühös olyanokra, akik nem számítanak.
Facebook
Pinterest