Idézetek az irodalomról
Volt egyszer egy szegény özvegyasszony, s ennek az asszonynak volt két szép fia. Az egyik, az idősebbik, elszegődött egy hajóra, melynek első útja mindjárt a Csendes-óceánra vezetett. Mi történt vele, mi nem, nincs aki megmondja, mert hűlt helye lett a tengereken. A kisebbik otthon maradt. De egyszer, amikor az anyja elküldte cukorért (ami a hetedik ház), nem jött többé haza. Ez megtörtént eset. De a mesékben az özvegyasszonyoknak három fiuk szokott lenni s mindig a harmadik, aki boldogul.
Aki valamit nem ért, olvassa el újra a kérdéses írást. Ha így sem érti, akkor a novellában a hiba. Nincsenek buta emberek, csak rossz Egypercesek!
Amit az ember leírt, az többé nem sanyargatja.
Töltsd ki a papírod a szíved légzéseivel!
Az írás a skizofrénia társadalmilag elfogadott formája.
Mert az olvasás betegsége bevette magát szervezetünkbe, olyannyira legyengíti, hogy aztán könnyű prédája lesz annak a másik átoknak, amely a tintásüvegben tanyázik és a tollban ágaskodik. A szerencsétlen írni kezd. Utolsó fillérét is odaadná, csak egy kis könyvet írhatna és híres emberré lehetne, de Peru minden aranya sem válthatja meg számára egy jól formált mondat kincsét.
Az élet a legsilányabb ponyvaregény-író.
A szó a lét igazi szövege; az egész történet valódi tartalma és értelme és megfejtése.
A költő, miközben eltávolodik a sajátos és különös igazságtól, annál hívebben utánozza az általános igazságot.
Mit mondjunk a költőkről, akik oly szívesen szárnyalnak föl messze az olvasók többségének értelmi képességei fölé? Mi egyebet, mint amit a fülemüle mondott egyszer a pacsirtának: "Csak azért repülsz olyan magasra, barátom, hogy meg ne halljanak?"
A kritikusok (...) szívesen hangsúlyozzák, hogy egy bizonyos könyv egy másik kortárs vagy irodalomtörténeti mű "hatása alatt" született, még akkor is, ha a szerző a nevezett művet még hírből sem ismeri. A kritikusok magától értetődően abból indulnak ki, hogy a szerzők ugyanolyan műveltek és fantáziátlanok, mint ők maguk.
Sok kezdő szerzőnek valami olyan alapvető dolog hiányzott, mint az élettapasztalat. A hit, hogy az ember először ír, és később él, egy posztmodern tévedés. Mégis sok fiatal ember azért akar író lenni, hogy az írók életét élhesse. Ezzel fejükre állítják a dolgokat. Az ember előbb él, azután elgondolkodik rajta, van-e valami elmesélni valója, de a döntést az élet maga hozza meg. Az írás az élet gyümölcse. Nem az élet az írásé.
Nem az új vagy a régi forma a fontos, hanem az, hogy írjon az ember, ne törődjön semmiféle formával, csak írjon, mert szabadon árad a lelkéből az írnivaló.
A szerző szerepe elég hiú; oly emberé az, ki azt hiszi, hogy leckét adhat a közönségnek. És mi a kritikus szerepe? Még hiúbb; oly emberé az, ki azt hiszi, hogy leckét adhat annak, aki azt hiszi, hogy leckét adhat a közönségnek.
A költő erős képzeletű ember, ki maga is megindul, megijed azoktól a képzeletbeli alakoktól, melyeket alkotott.