Idézetek az igaz szerelemről
A szerelem csak jelenidőt ismer.
Az, ki magát szerelembe veti, szirtről ha leugrik, jobban jár.
Nézd ki először akit méltónak ítélsz szerelemre, Hogyha ujoncként jössz vívni szerelmi csatát; Másodszor törekedj elnyerni szívét kegyesednek, Légy harmadszor azon, hogy ki ne hűljön a láng.
Aki szeret, az nincs többé egyedül, mert az, akit szeret, mindig jelen van. Aki szeret, az már nem akar többé a saját élte központja lenni. Engedi, hogy életének más legyen a központja, és ezt nyereségnek és boldogságnak érzi. Feladja önmagát. Olyan lesz, mint egy nyitott kéz, amely kapni akar. Aki szeret, annak van bátorsága ahhoz, hogy olyan legyen, mint akinek szüksége van valamire.
Mert hiszen annál nincs soha szebb és nincs derekabb sem, mint amikor egymást értő szívvel tartja a házát férj és nő, nagy fájdalmára a rosszakaróknak, jóakarók örömére, jeles hírére maguknak.
Az életben négy fontos kérdés van. Mi a szent? Miből van a lélek? Miért érdemes élni? Miért érdemes meghalni? A válasz mindegyik kérdésre: a szerelem.
A szerelem örömei mindig arányban vannak az elvesztésüktől való félelemmel.
A szerelemben nincs nyugalom, mert az, amit elértünk, csak egy újabb kiindulópont ahhoz, hogy még többre vágyódjunk.
Ha a válasz a szerelem, megfogalmaznád újra a kérdést?
Tudta, hogy vannak szebb arcok, nemesebb arcok, tisztább arcok - de éppen ez az egy arc hat rá, és uralkodik rajta. Ez az egy arc az egész világon. És ő maga ruházta fel ezzel a hatalommal.
Életem nagy értelme: ő. Ha mindenki más elpusztulna, és csak ő maradna életben: általa továbbélnék én is! De ha mindenki megmaradna, csak ő pusztulna el, az egész világ idegen lenne számomra, nem érezném magam többé részesének.
De bizonyára te is sejted, mint mindenki, hogy van vagy kell még lennie valakinek rajtad kívül, akiben te is benne vagy még. Mi végre teremtettem volna, ha egész valómat magába foglalná az, amit itt látsz?
A remény felütötte gyenge fejét, és én vigyázni fogok rá, mert szerelem nélkül az ember lelke elszáradna.
Mikor az uccán átment a kedves, galambok ültek a verebekhez. Mikor gyöngéden járdára lépett, édes bokája derengve fénylett.
Amikor efféle dolgokról olvasok, eltűnődöm: ő vajon ott van-e? Vajon hogyan nevezi most magát? Vajon megvannak-e még a szeplői? Vajon kapok-e még egy lehetőséget? Eltűnődöm, de nem esek kétségbe. (...) Tudom, hogy figyelnek. Nevetésének visszhangja a második napfelkelte, amire naponta ébredek, és esténként érzem, nem csak a csillagok néznek rám az égről.
Facebook
Pinterest